Barcelona, my love

Csillagfény hírek

2011-12-27T13:14:00.000+01:00

Sajnos a Csillagfény nem bizonyult eléggé jónak ahhoz, hogy továbbjusson az Aranymosás keretein belül. Az én véleményem természetesen teljesen szubjektív, de úgy érzem, vannak kevésbé jók, akik mégis továbbjutottak, de én persze nem ismerem a kiadó szempontjait, a szerkesztők elvárásait, ezért lehet rossz a megítélésem.

CSILLAGFÉNY
Első elkeseredésem után úgy döntöttem, megtartom az ígéretet, amit tettem, és közzéteszem a Csillagfényt a blogon. De nem adom ám "ingyen" :) Mivel számomra nagyon fontos ez a történet, nem szeretném, ha csak úgy lógna a levegőben. Az a célom, hogy minél többen megismerjék, ezért csak akkor vállalom, a rendszeres közzétételt, ha lesztek legalább 10-en, akik azt mondjátok, hogy "itt vagyok és véleményezni is fogok". Ha esetleg megismertetitek másokkal is a blogot, azért pedig külön hálás leszek. Szóval a blogon várom a hozzászólásokat, remélem ahhoz azért elég érdekes a történet, hogy páran elolvassátok.
Köszönöm,
Lylia

Karácsonyi meglepetések :)

2011-12-23T13:48:00.001+01:00

Sziasztok!

Először is: BOLDOG KARÁCSONYT!!!

Ennek alkalmából szeretnélek meglepni titeket két aprósággal is, de előbb kitérek másra :)

Ivett: nagyon örülök, hogy szereted ezt a történetet! Nem tudom, a Sosem hitt végzetet olvastad-e, de szerintem az is tetszene. /Á, csöppet sem önreklám :)/ Ezen a blogon megtalálod: http://sosemhittvegzetbylyliabloom.blogspot.com/

Vagy ha jobban szeretnéd, el tudom küldeni PDF-ben is, és akkor nem kell visszakeresgetni a blogos bejegyzéseket. Írj egy mailt, ha érdekel: lylia pont bloom kukac gmail pont com

Kittcsi: ez természetesen rád is érvényes, nagyon szívesen elküldöm. Ja, és a Twilightos meg a Vámpírnaplós ficek is megvannak így, ha érdekel :)

És akkor az első meglepi: egy Marisa – Gabriel karácsonyi szösszenet. Azért mert szégyellem magam, hogy várnotok kell a történetre, és azért, mert elragadott a hangulat, és szeretném megosztani veletek. Tényleg nagyon rövidke, de remélem, tetszeni a fog.

Már a második adag mézeskalácsot tettem be a sütőbe, Gabriel pedig a konyhát és az étkezőt elválasztó pultnál ült az egyik bárszéken. A rádióból halkan szólt a karácsonyi zene, engem pedig teljesen átjárt az ünnepi hangulat. Az elkészült süteményeket kiraktam egy tálra, hogy a következő darabokat már tehessem is a tepsire. Mire megint felpillantottam, Gabe már nem volt előbbi helyén.

- Au! – hallottam fájdalmas szisszenését a hátam mögül.

Megfordulva láttam, hogy egyik kezét legyezgeti, miközben vágyakozó pillantásokat vet a mézeskalácsokra.

- Most vettem ki, még forró – dorgáltam meg kedvesen.

- Tudom, de annyira kíváncsi vagyok rá, anya nem szokott ilyesmit csinálni.

– Tartsd hideg víz alá! – mondtam, és már ki is nyitottam neki a csapot.

- Köszi – mosolygott rám hálásan, majd az órájára pillantott. – Mindjárt jövök – hadarta, aztán puszit nyomott a számra, és eltűnt a hálószobában.

Fejcsóválva néztem utána, néha olyan szeleburdi volt, mint egy kisgyerek. De én nem szólhattam semmit emiatt, mert én is tudtam hasonlóan viselkedni.

Ahogy visszamentem a süteménykehez, tekintetem megakadt a nappali sarkában már felállított fenyőn. Szép kis fa volt, már csak a díszek hiányoztak róla. Eszembe jutott a gyerekkorom, amikor anyu mindig valamilyen ürüggyel távol tartott a karácsonyfától, hogy aztán elmondhassa: a Jézuska hozta. Később, mikor már nagyobbak lettünk, Andie és én díszítettük fel a fát. Csöppet elfátyolosodott a szemem, ahogy arra gondoltam, ez lesz az első karácsony, amit különtöltünk a húgommal. Nem kellett volna bánkódnom, mert tudtam, ő is jól érzi magát, mert olyan valakivel töltheti az ünnepeket, akit nagyon szeret. Ahogyan én Gabrielt.

Kedvesem ekkor ismét megjelent, én pedig gyorsan letöröltem egy aprócska árulkodó könnycseppet a szemem alól. Gabe visszaült kedvenc székére, a pultra pedig lerakta a laptopját, amit aztán felém fordított.

- Andie! – kiáltottam fel boldogan, mikor megláttam húgomat a képernyőn.

- Szia, Mara! – vigyorodott el szélesen. – Megleptelek?

- De még mennyire – mondtam nevetve.

- Akkor jó – bólintott elégedetten. – Már féltem, hogy Gabriel elszúrja, és elárulja a meglepit.

- Egy szót sem szólt – biztosítottam húgomat, közben pedig vetettem egy mérges pillantást kedvesemre, de inkább sikerült hálásra és boldogra, mint megrovóra.

Néhány percig beszélgettünk Andie-vel, majd ő is ment, hogy kivegye a saját kis adag mézeskalácsát a sütőből.

- Köszönöm – suttogtam meghatottan kedvesem fülébe, miután a nyakába borultam.

- Már pár napja megbeszéltük az időpontot, csak majdnem lemaradtam róla a mézeskalács miatt.

- Pontosabban a türelmetlenséged miatt – javítottam ki nevetve.

Zöld szemének boldog csillogásából láttam, mennyire örül neki, hogy így meg tudott lepni. Tisztában volt vele, hogy Andie-vel eddig mindig együtt töltöttük az ünnepeket, és ezzel akkor örömet okozott nekem, amit csak az ő jelenléte múlhatott felül.

Estére a fenyőfát is feldíszítettük, a szivárvány minden színében pompázott a sok kis ráaggatott gömb, a halvány fénnyel világító égősor pedig még szebbé tette.

- Tényleg nem bánod, hogy nem vettünk egymásnak semmit? – kérdezte halkan, miközben egymást átkarolva néztük első közös karácsonyfánkat.

- Egyáltalán nem. Nekem te vagy a legszebb ajándék.

- Nekem pedig te – súgta fülembe, majd lágyan megcsókolt.

A másik pedig: a képek. Én így képzelem őket.

Angela Raven:

Solomon McKnight:

Még egyszer kívánok nektek nagyon kellemes karácsonyt, és boldog új évet!

Jövőre is várlak titeket :)

Lylia

Kérdések + hírek + szösszenet :)

2011-12-19T17:46:00.000+01:00

Sziasztok!

Ivett, kittcsi! Nagyon örülök, hogy tetszett a novella, és köszönöm, hogy írtatok!
Az egyik kérdés ehhez kapcsolódik: szeretnétek még ilyen régebbi novellákat olvasni tőlem? Mert van még, és nagyon szívesen feltöltöm.

A Barcelonát most egy időre azt hiszem pihentetni fogom, nem tudom, mikor jön a folytatás. Így, hogy összejöttek, picit elmúlt az ihlet, de nem adom fel, egyszer majd csak visszajön :) Ezen kívül pedig a Jáde olyan szinten beszivárgott az életembe, hogy más történettel nem is tudok foglalkozni, ilyen velem még nem is volt.
Viszont, ha nagyon szeretnétek, megoszthatok veletek még egy-egy apró részletet belőle. Mit szóltok hozzá? Sőt, ha szépen kéritek még talán képet is mutatok a főszereplőkről :)

És akkor, itt egy rövidke szösszenet. Még hetekkel ezelőtt írtam, egy álom hatására. Az érzést álmodtam meg, és ezt szerettem volna átadni. Íme:

Jason lemondóan sóhajtott, miután Claudia csak egy rövid köszönést ejtett meg felénk, aztán ment is tovább. A mellkasomban ismét megjelent a szorítás, ahogy arra gondoltam, hogy a srác, aki iránt már hónapok óta jóval többet éreztem szimpla barátságnál, egy másik lány után epekedik, aki amellett, hogy csöppet hasonlít rám, még az egyik legjobb barátnőm is.

- Majd én beszélek vele – jelentettem ki határozottan, miközben felpattantam, és igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy a szívem millió apró darabra hullik.

Az, hogy ő boldog legyen, mindennél többet ért számomra, az sem érdekelt, ha emiatt én örökre boldogtalan leszek. Azonban még egy lépést sem tehettem meg, Jason elkapta a kezemet, és maga felé fordított.

- Hát még mindig nem látod? – kérdezte kétségbeesetten.

Tengerszín szeme szomorúan csillogott, ahogy arcomat fürkészte.

- Amikor megkérdezted, hogy néz ki a lány, aki tetszik nekem – kezdte halkan, tekintetét az enyémbe fúrva -, azt feleltem: gyönyörű, hullámos sötétbarna haja van, szemei, akár az olvadt étcsokoládé, ajkai pedig csókra csábítanak.

Éreztem, ahogy az elfojtani kívánt könnycseppek gombóccá gyűlnek a torkomban, de hiába akartam, képtelen voltam kitépni magam a szorításából, hogy minél messzebbre szaladhassak kisírni magamból bánatomat. Mivel nem szólaltam meg, Jason tovább beszélt.

- Te egyből Claudiára gondoltál – mondta, kisimítva egy arcomba hulló sötétbarna tincset. – Pedig szavaim nem róla szóltak – suttogta, lágyan megcirógatva arcomat -, hanem rólad.

Szívem darabkái egy pillanat alatt egyesültek újjá, ahogy eljutott tudatomig mondandójának lényege.

- Te… rólam… engem? – hebegtem összezavarodva.

Vallomása teljesen más megvilágításba helyezte az elmúlt hetek eseményeit, és már tisztán láttam, csak azért tett úgy, mintha Claudiára vágyna, mert azt hitte, nem viszonzom érzéseit.

Értetlen kérdésem és reménykedő arckifejezésem mosolyt csalt arcára. Boldogan ragyogó szemekkel lassan bólintott egy aprót, majd két tenyere közé zárta arcomat, hüvelykujjával letörölve onnan a kibuggyant könnycseppeket.

- Szeretlek – suttogta alig hallhatóan, aztán óvatosan megcsókolt.

Mikor puha ajkai lágyan hozzáértek a számhoz, a szívem őrült ritmusban kezdett el kalapálni. Erre az érzésre vártam már nagyon régóta, és tudtam, többé nem leszek boldogtalan.

Novella - folytatás

2011-12-12T12:08:00.000+01:00

Kittcsi! Itt a folytatás csak neked ;)

Örülök, hogy tetszik:)

Puszi,

Lylia

Amy leült a kanapéra, és hallgatta a víz zubogó hangját, amíg körülnézett. Nem volt semmi különös a házban, normális bútorok, rend. Legszívesebben megnézte volna a srác szobáját, de nem akart bemenni anélkül, hogy Dom hívta volna. Így hát körbejárta a nappalit és a konyhát. Kicsit tényleg rosszabb állapotú ház volt, mint az, amiben régebben lakott a srác, és a környék is elég katasztrofális volt, de a lánynak tetszett a ház, tetszett neki, mert az a srác lakott ott, akit még mindig szeretett. Dominic régebben sem nagyon akarta elhinni, hogy a lányt nem zavarja, hogy milyen helyen él, és hogy soha nem tudta elvinni egy rendes étterembe. Amynek sokáig tartott, míg meggyőzte őt, hogy neki más dolgok fontosak, hogy neki az a fontos hogy Dominic szereti őt és mellette van, és soha nem érdekelte, hogy mennyi pénze van, vagy hol lakik, és ez még mindig így volt. Amy úgy érezte, hogy visszakapta az életét, megtalálta a fiút, akit négy évig hiányolt, és úgy látta ő is hiányzott a fiúnak.

Dominic hamar befejezte a zuhanyozást, és egy szál törölközőben lépett ki a fürdőszobából, és ment be a szobájába. A lány, mikor meglátta egy pillanatra elfelejtett levegőt venni. A délután folyamán a szörfruhában nem látszott, amit most észrevett, hogy mennyivel izmosabb lett a fiú, mint volt. És lett néhány új tetoválása is. Amy olyan furcsán érezte magát, vonzotta a fiú, mint azelőtt még soha. Akaratlanul állt fel a kanapéról, és a srác után indult a szobába. Mikor belépett az ajtón, a fiún már farmer volt. Meglepte a lány belépte, félúton elakadt az inge felvételével. A lány odalépett hozzá, és felemelte a fejét, hogy belenézhessen a szemeibe, a teste teljesen átforrósodott. Kivette a fiú kezéből az inget és az ágyra dobta, kezeit a mellkasára fektette, majd átkarolta a nyakát, de közben egyfolytában a fiú szemeibe nézett és várta, hogy a srác mit tesz.

Dominic megdöbbent, hogy a lány utánament a szobájába, de az még jobban megdöbbentette, amit a lány tekintetében látott. Ezt a pillantását még sosem látta eddig, de másokat már látott így nézni rá, és tudta mi következik ezután. Akkor úgy érezte semmit nem szeretne jobban, mint a karjaiba zárni a lányt, és ezt meg is tette, miután Amy átkarolta a nyakát. Csak nézték egymást, majd a srác óvatosan megcsókolta a lányt, ő pedig visszacsókolt.

- Ez már nagyon hiányzott – mondta a lány olyan halkan, hogy Dominic alig hallotta. De meghallotta, és összeszorult a szíve. A lány ekkor már egyre hevesebben csókolta, és a srác érezte, hogy lassan elveszti a fejét. Nagyon sok lánnyal volt már dolga életében, azelőtt is hogy megismerte volna Amy-t és azóta is, hogy a lány eltűnt az életéből, de ilyet még sosem érzett, mintha semmi más nem lenne a világon csak az a szoba a lánnyal és vele. Mikor legközelebb egy kicsit magához tért, már az ágyon feküdtek, a lányon már nem volt rajta a felsője, és épp az ő nadrágját akarta kigombolni.

- Ne! Várj! – szólt rekedten, és eltolta magától Amy-t. Nem akarta az első napon, különlegesebbnek szerette volna. Eddig sosem érdekelte, hogy az első randin történik-e meg vagy sem, de ez a lány más volt, az egyetlen volt, akit valaha szeretett, és akit még mindig szeret. Tudni ugyan nem tudta, de úgy érezte, hogy a lány még most is ugyanolyan tapasztalatlan, mint mikor utoljára aludtak együtt. Érezte, de nem hitte. Képtelen volt elhinni, hogy egy ilyen gyönyörű és elbűvölő lány még nem volt együtt senkivel. Nem tudta hova tenni ezt az érzést. Látta a kérdést a lány szemében, de képtelen volt szavakba önteni az érzéseit.

- Valami baj van? – kérdezte Amy, miután látta, hogy a srác nem fog megszólalni magától.

- Nem semmi – de a hangja nem ezt sugallta. Lemászott az ágyról és felvette az ingét.

A lány zavarban volt, nem tudta mi lelte a fiút, nem számított rá, hogy elutasítja, és nem értette, hogy miért tette. Azt hitte valamit rosszul csinált. Felkapta a felsőjét, és törökülésbe helyezkedett az ágyon.

- Dom – szólt, mire a fiú végre ránézett. Nem volt benne biztos, de mintha könnyes lett volna a srác szeme. – Elmegyünk sétálni? – kérdezte, mert más nem jutott eszébe. A fiú bólintott, és elindultak a tengerpartra.

Szótlanul lépdeltek a homokban, a hullámok nyaldosták a lábukat. Amy közelebb húzódott a fiúhoz és óvatosan megfogta a kezét, majd megállt és szembefordult vele.

- Nagyon hiányoztál – mondta.

- Te is nekem. Azt hittem nem kerestél, hogy nem is számítok neked.

- Pedig nem így volt. Apámék direkt hamarabb küldtek el, mint ahogy megígérték, hogy ne tudjak tőled elbúcsúzni. Minden nap írtam neked, hetente egyszer tudtam feladni a leveleket, de sosem jött válasz.

- Egy leveledet sem kaptam meg soha. Nem értem.

- Ezt én sem. – A lány nagyon gondolkozott, de örült, hogy végre beszélgetnek. – Várj csak! – hirtelen eszébe jutott valami – Apám említette, hogy ne strapáljam magam az írással, úgysem fogod soha elolvasni, de akkor nem foglalkoztam vele. Lehet, hogy valahogy elintézte, hogy ne jussanak el hozzád a leveleim. De hogyan?

- Hát azt nem tudom, de van elég pénze, hogy megoldja. Bocs.

- Igazad van.

- Bocsáss meg hogy azt hittem, hogy elfelejtettél.

- Soha egy pillanatig sem felejtettelek el, de én is kételkedtem benned. De már nem számít, hisz újra együtt vagyunk.

- Igen, újra együtt.

A lány nagyon örült, hogy így tudott beszélgetni a fiúval. Dominic régebben is nagyon nehezen nyílt meg, nagyon ritkán beszélt az érzéseiről, de most mintha természetes lett volna.

Egész éjszaka a tengerparton ültek, sokat beszélgettek és sokat hallgattak, de együtt voltak, és a lány végre újra boldognak érezte magát, úgy érezte otthon van.

Amikor hajnalban hazaindultak a lány szeretett volna a sráchoz hazamenni, de Dominic úgy gondolta, hogy jobb, ha nem idegesítik fel túlságosan a lány szüleit, és ebben egyet értettek.

Hosszú csókkal búcsúztak és megbeszélték, hogy este találkoznak.

A fiú lassan sétált hazafelé és boldognak érezte magát, de ez az érzés egy perc alatt elszállt, mikor eszébe jutott, hogy a lány még mindig nem tudja, hogyan él mostanában, és mit csinált utóbbi években. Nem tudta mit tegyen. Mondja el a lánynak őszintén, hogy mi van vele, vagy várjon még, élvezze, hogy megint vele lehet, és azzal kockáztassa meg, hogy ha mégis kiderül minden, akkor a lány megharagudjon rá, mert hazudott neki. De egyáltalán van-e joga belerángatni a lányt az életébe? Hisz Amy még mindig olyan, mint volt: őszinte, nyílt és ártatlan. A lány úgy viselkedik mintha semmi sem történt volna, de a srác nem tudta semmissé tenni az elmúlt négy évet, a fájdalmat, a kiábrándultságot. Pár órára jó volt azt hinni, hogy minden úgy lehet, mint régen, de Dominic rájött, hogy ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Ő már más ember, mint amilyennek a lány ismeri, és úgy érezte már nem tud megváltozni.

Egész nap gondolkodott és tudta, hogy ő képtelen lenne elhagyni a lányt, úgy döntött hát, hogy bevall neki mindent és megmutatja, hogy él most. Szinte biztos volt, hogy a lány nem marad majd vele.

Amikor aznap este találkoztak, a fiú egyből belekezdett abba, amit el akart mondani.

- Van valami, amit tudnod kell rólam – mondta halkan. – Miután elmentél és nem tudtam rólad semmit, egy idő után egyre többet ittam, és a srácokkal belevágtunk egy-két veszélyes dologba is.

- Erről hallottam. Tudod, az emberek beszélnek. Mondjuk nem tudtam mennyit hihetek el belőle.

- Az egyik balhé rosszul sült el és elkaptak. – Dominic észrevette a lány döbbenetét, de tudta, hogy ha most nem fejezi be, akkor soha nem mondja el a lánynak. – Majdnem egy évet ültem, négy hónapja vagyok újra szabad.

A srác figyelte a lány minden rezdülését, nem tudta mit fog reagálni, de őszintén meglepődött.

- És hogy bírtad? Nem lett semmi bajod?

- Nem is vagy kiborulva? – válaszolt a kérdésre kérdéssel a fiú.

- Ha ki lennék, az sem változtatna semmin. Már megtörtént, nem lehet visszacsinálni, tehát el kell fogadni. Ha hülyeséget csináltál, hát ez van. Csak remélni tudom, hogy többet nem fogsz.

Dominic hallgatta a lányt, és alig hitte a szavait. Rájött, hogy Amy igenis változott: felnőtt lett. Nem tudta, hogy erre mit feleljen, így most még nehezebbnek érezte, hogy bántsa a lányt azért, hogy mégis elhagyja őt. Megszólalt a telefonja.

- Bocsi, de fel kell vennem – mondta, a lány bólintott. - Igen? – szólt bele a készülékbe mogorván. – Nem, most nem jó… muszáj? … Oké, rendben. – sóhajtott és visszarakta a zsebébe a telefont. – Az egyik haverom hívott. Itt buliznak nem messze, azt akarja, hogy menjek én is. Lenne kedved velem jönni?

- Persze – válaszolt a lány mosolyogva, habár kicsit bánta, hogy nem folytatják az előbbi beszélgetést.

Amy-t meglepte, amit a fiú elmondott neki. Ugyan a barátnője említette ezeket a dolgokat, így az ivás és a balhék nem lepték meg, de a börtön igen. Erre nem gondolt egyszer sem. De úgy érezte mindez nem számít, csak Dominic számít, és az, hogy most itt van vele. Ami történt az a múlt, de most már itt van ő a fiúnak, és úgy gondolta, ez elég lesz ahhoz, hogy a srác jobban érezze magát, és ne keveredjen bele semmi zűrbe. Így boldogan indult vele bulizni.

Egy nagyon menő helyre mentek, a lánynak nagyon tetszett, és a zene is jó volt. Odamentek a srác haverjaihoz, de Dominic nem mutatta be őt a többieknek, sőt úgy tűnt, mintha meg is feledkezett volna róla. Egymás után rendelték az italokat és nagyon jól szórakoztak. Amy látta már a srácot részegnek régebben is, és már akkor sem örült neki, amikor ivott. De most mindent felülmúlt. A lány egy idő után már nem is számolta hányadik pohárnál tart a fiú. Dominic neki is rendelte az italokat, bármit, amit kért és lassan Amy is elkortyolgatott néhány pohárral. Úgy gondolta nem nyaggatja a fiút, hogy ne igyon többet, ha csak néha van ilyen az nem baj. De az nagyon nem tetszett neki hogy a srác úgy viselkedik, mintha szinte semmi közük nem lenne egymáshoz. Ahogy lassan iszogatott egyre bátrabbnak érezte magát, és amit egy órával előtte még nem gondolt volna, megtette. Felállt a bárszékről és táncolni ment. Nem figyelt semmire csak a zenére meg a srác reakciójára, de Dominic nem tett semmit, még csak rá sem nézett. Néha odapillantott, de nem törődött a lánnyal. Sok ismeretlen srác ment oda Amyhez, és a lány táncolt velük, nem is nézte kicsodák, hátha így már észreveszi a fiú, akit szeret, hogy figyelnie kéne rá. De Dominic nem tett semmit, csak ült a bárpult mellett, és ivott meg a haverjaival nevetgélt, és a lány ezt nem értette. Egy idő után megunta a táncolást, és el is fáradt. Leült egy székre ahonnan láthatta a fiút és csak nézte. Arra gondolt, hogy ha elmenne, Dominic azt sem venné észre. De nem tudta otthagyni. Tudta hogyan fog kinézni a srác hajnalban, amikor majd haza kell menni, emlékezett pár esetre régebbről, és képtelen lett volna magára a hagyni, még így is, hogy ő nem törődött vele egy csöppet sem.

Lassacskán kiürült a hely, de Dominic még mindig ivott, pedig már alig állt a lábán, a csapos is mondta neki, hogy haza kéne mennie, amit a srác meg is fogadott, de elég nehezen ment neki a járás. Amy odalépett hozzá és hagyta, hogy a fiú a vállára tegye a kezét, majd együtt lassan elindultak hazafelé. A srác alig bírt menni, szinte minden sarkon le kellett ülnie kicsit. Majdnem egy óráig tartott, amíg megtették az amúgy 15 perces utat. A lány segített Dominicnak lefeküdni, és ott maradt mellette. Leült mellé az ágyba, az ölébe húzta a fiú fejét, és simogatta, amíg ő is el nem aludt.

Délután volt mikor a lány felébredt. A srác ott feküdt mellette, és őt nézte.

- Hogy vagy? – kérdezte a fiú.

- Most hirtelen érdekel? – kérdezett vissza a lány haragosan.

- Ezt hogy érted?

- Nem emlékszel a tegnap éjszakára – sóhajtotta a lány lemondóan.

- Nem nagyon – ismerte be a srác.

- Mindegy, hagyjuk. – Amy nagyon el volt keseredve, de úgy döntött megpróbál nem foglalkozni ezzel a dologgal. Remélte, hogy csak ritkán iszik ennyit a fiú, azt pedig el tudta nézni neki. – Azt hiszem most jobb, ha hazamegyek.

- Menj csak.

- Hívsz majd?

- Persze.

Csókkal búcsúztak.

A lány kicsit szédelegve sétált hazafelé, bántotta a fiú éjszakai viselkedése, nagyon fájt neki, de nem tudott igazán haragudni rá. Legalább vele lehetett, legalább láthatta, erre vágyott négy éven keresztül.

Otthon egyből bedőlt az ágyába, és estig aludt. Mikor felébredt már nem szédelgett, és a feje sem fájt. Vett egy jó meleg fürdőt és várta, hogy a srác felhívja. De Dominic nem hívta. Sem aznap este, sem másnap. A lány írt neki egy üzenetet, de nem jött rá válasz. Nem értette, hogy miért. Harmadnap sem történt semmi, így gondolta átmegy a sráchoz, de senki nem nyitott ajtót, így hát elment abba a klubba, ahol múltkor este voltak.

Dominic ott volt, és részeg volt. Mikor a lány leült vele szemben a pulthoz és a fiú észrevette, egy pillanatra mintha bocsánatkérő kifejezés jelent volna meg az arcán, aztán egy szempillantással később újból a haverjaival dumált. Közben szólt a csaposnak, hogy a lány minden fogyasztását az ő számlájához írják. Amyt ez nem hatotta meg. Ő is ivott ugyan, de közel nem annyit, mint a srác. Órák teltek el mire Dominic odament hozzá.

- Miért nem hívtál? – kérdezte a lány egyből.

- Sok dolgom volt, ne haragudj.

- De én aggódtam érted, aggódtam, hogy mi van veled.

- Jól vagyok, láthatod. Nem kell értem aggódni.

- Bocs, hogy törődök veled. – A lány ki volt akadva.

- Ne csináld már ezt, inkább érezd jól magad. – És ezzel otthagyta.

A lány tehetetlen dühében nem tudott mit tenni. Tudta, hogy most hiába áll neki a lelkére beszélni, a srác reggelre úgyis mindent elfelejt. Így hát az egyik legdrágább koktélból rendelt. Talán ezzel fel tudja bosszantani a fiút annyira, hogy törődjön vele, ha már amúgy nem figyelt rá. De a srácnak a szeme sem rebbent, ahogy akkor sem, amikor a lány a sokadik koktél után megint táncolni ment, és szinte mindenkivel táncolt, aki odament hozzá. Dominic ugyanolyan volt, mint a múltkor: ivott és beszélgetett a haverjaival, rá pedig nem figyelt. Hajnalban megint az történt, ami az előző alkalommal. A lány megint nem tudta őt otthagyni, mert tudta, hogy ha ő nem viszi haza a fiút, akkor senki más. Így hát megint ő támogatta haza, és fektette le. Nem akart ott maradni, de Dominic kérte, hogy maradjon, és ő nem tudott neki nemet mondani.

Mikro reggel felébredt, a fiú nem volt mellette, a konyhában találta meg, amint épp reggelit készített. Nem volt valami jó állapotban.

- Jó reggelt! – mondta és mosolyogni próbált, amit a lány nem viszonzott. – Csinálok reggelit.

- Egészségedre – válaszolta a lány, és az ajtó felé indult.

- Hova mész?

- Haza.

- De neked is csinálok.

- Nem kérek. Majd hívj. – És választ sem várva kilépett a házból.

Gondolta a srác majd utánamegy, de nem így lett. Teljesen kétségbeesve ment haza, az egész napot a szobájában töltötte. Nem értette, hogy a fiú miért viselkedik így. Azt hitte, most hogy újra találkoztak a srác majd minden szabadidejét vele akarja tölteni, de mégsem ezt tette. És a lány nem értette, hogy miért.

Aznap éjszaka csörgött a telefonja és Dominic hívta, a lány szeme felcsillant, de az öröme csak addig tartott, amíg a fiú bele nem szólt a telefonba. A lány egyből meghallotta a hangján hogy megint részeg.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte.

- Mit? – kérdezett vissza a srác kásás hangon.

- Hogy állandóan iszol?

- Nincs ezzel semmi gond. És különben is elbuktam egy csomó pénzt, muszáj voltam inni.

- Hogy érted, hogy elbuktál egy csomó pénzt?

- Játszottam és vesztettem.

- Mit játszottál?

- Kaszinóban voltam. Általában nyerni szoktam, de most nem jött össze. Elment az egész fizetésem.

- Te nem vagy normális. Miért csinálod ezt?

- Mit?

- A piálás, a kaszinó. Mire jó ez?

- Nem tudom.

- Akkor miért csinálod?

- Nem tudom.

- Nem értelek Dom.

- Úgy szeretem, ahogy ezt mondod – váltott témát a fiú.

- Mit?

- A nevemet. Csak te hívsz így, és olyan jó.

- Örülök neki. Hol vagy most?

- Hát, nem igazán tudom.

- Idejössz?

- Nem, inkább nem.

- Akarod, hogy odamenjek?

- Nem.

- Akkor mindek hívtál?

- Hallani akartam a hangod.

- Szeretlek – válaszolta a lány, letette a telefont, és keservesen sírni kezdett.

Két nappal később a fiú elhívta szörfözni. A lány azt hitte most végre megbeszélhetik a dolgokat, de a srác úgy tett mintha semmi sem történt volna. Amy úgy gondolta, hogy az éjszakai beszélgetésükre nem is emlékszik. Viszont Dominic teljesen más volt aznap, olyan volt, mint régen. Csak a lányra figyelt, türelmesen tanítgatta és egész nap együtt voltak, Amy boldog volt, azt hitte talán minden úgy marad.

De a fiú este megint bulizni ment a haverjaival, és a lány megint ott volt vele. Aznap éjszaka átmentek egy kaszinóba, és Dominic magával hívta a lányt, ő pedig ment, mert vigyázni akart a srácra. A fiú látszólag nagyon jól érezte magát, szórta a pénzt és csak nevetgélt egész éjjel. Hajnalban megint a lány vitte haza, és megint ott maradt vele. A srác még magánál volt valamennyire, és elkezdte csókolni a lányt, amitől Amy megfeledkezett mindenről és átadta magát az érzéseinek, de a fiú egy idő után megint eltolta őt magától és Amy hiába kérdezte, hogy mi a baj, Dominic csak átölelte őt és elaludt.

És ez így ment hónapokon keresztül. A fiú bulizni és kaszinózni járt, a lány pedig elkísérte, mert féltette. Néha megpróbált a lelkére beszélni, meggyőzni őt, hogy csak magának árt a sok ivással, nagyritkán úgy tűnt a srác ezt meg is érti, de a tettei nem ezt mutatták. Néha voltak jó pillanataik is, és olyankor a lány mindig nagyon boldog volt, de ilyen sajnos csak ritkán fordult elő. De Amy nem adta fel, mindig ott volt a fiú mellett, ha annak szüksége volt rá. Ő maga sem értette teljesen, hogy miért teszi, de úgy érezte, hogy ő az egyetlen, aki igazán ismeri a fiút, aki tudja, hogy milyen valójában és segíteni akart neki. Azt szerette volna, ha megint olyan boldogok lehetnének, mint régen voltak. És most már attól sem kellett tartani, hogy a lány szülei eltiltják őket egymástól, annyira lekötötte őket a saját kis csatájuk, mert válni készültek, és már annyira hozzászoktak, hogy nincs velük a lányuk, hogy szinte nem is foglalkoztak vele. Tehát minden adott volt ahhoz, hogy boldogok legyenek, de Amy úgy érezte, hogy a srác fél boldog lenni. De ő akkor sem adta fel. Igaz, nagyon megviselték a dolgok, legjobban az, hogy amikor Dominic ivott, akkor ő szinte nem is létezett számára. Nagyon sokat sírt, többet, mint amikor a fiú hiánya miatt volt szomorú. De továbbra is kitartott mellette, és ahogy tudott segített neki.

A srác az ágyán ült és szokás szerint a fejét fájlalta. Előző este megint bulizni volt, arra nem emlékezett hogyan került haza az ágyába, de látta a párna gyűrődésén, hogy Amy ott aludt mellette.

- Mindig így alszik – mosolyodott el magában – Begyűri a párna csücskét a többi része alá.

Végigsimította a huzatot, az még langyos volt. Kipattant az ágyból, hátha a lány még ott van valahol a házban. Azaz csak pattant volna, ugyanis nagyon szédült, így csak lassan kimászott az ágyból, és körbejárta a házat, de Amy már nem volt sehol. Egy ideje ezt csinálta. Lelépett mielőtt a fiú felébredt volna.

A nappaliban a srác lerogyott a kanapéra, meglátta az asztalon a gőzölgő bögrét, és alig akarta elhinni, hogy a lány még mindig minden ilyen reggelen megfőzi neki a kávét. Pedig megtette. A srác nem tudta miért ilyen rendes vele a lány. Nem értette miért van még mindig vele, hisz hónapok óta mást sem csinált csak bántotta őt, egyfolytában olyan dolgokat tett, amiről tudta, hogy fáj a lánynak, de Amy még mindig nem hagyta el őt, és ezt nem értette. Pedig mindent megpróbált, hogy a lány megutálja és elhagyja őt, és ő ezzel megmentse az ő életmódjától. De a lány még mindig vele volt, mindig meghallgatta, ha részegen össze-vissza beszélt, vagy ha haza kellett vinni őt és a haverjai csak röhögtek rajta.

Aztán eszébe jutott egy beszélgetésfoszlány, nem tudta, hogy az előző éjszakáról vagy régebbről.

- Tudom, hogy még mindig szeretsz, - hallotta a lány halk hangját a fülében – érzem minden egyes mozdulatodon. Csak azt nem értem miért félsz ennyire elfogadni, hogy itt vagyok, és veled is maradok. De egyszer majd el fogod hinni, és én akkor is itt leszek. Tudom, hogy változtál mióta elmentem, de azt is tudom, hogy legbelül ugyanaz maradtál, ugyanaz a jó ember vagy, aki voltál, érzem, hogy így van. De ennél többet nem tudok tenni, már mindent megpróbáltam, de hiába beszélek, nem használ semmit, erre sem fogsz emlékezni, amikor felébredsz, de nem baj. Hiszek benned.

Csak ült a bögrével a kezében és a lány utolsó két szava csengett a fülébe.

- Hisz bennem. Azt mondta hisz bennem. Én meg csak bántom.

Dominic elhatározta, hogy megváltozik, hogy bebizonyítja a lánynak, hogy jól teszi, hogy hisz benne. De ezt az elhatározást nem volt olyan könnyű be is tartani. Hívták a haverok és ő ment és megint ment, és azokon az estéken jól érezte magát, de csak addig, amíg nem kellett haza indulni. De olyankor Amy ott volt, és segített neki.

Egyik este még csak pár sört ivott, mikor megunta az egészet és hazament. A lányt az ágyában találta félálomban.

- Brian engedett be – mondta a lány a kérdést meg sem várva. – Remélem nem baj.

- Egyáltalán nem – válaszolta Dominic.

Nekidőlt a falnak, és csak nézte a lányt. Összekócolódott haját, fáradtságtól piros szemeit, és csak arra tudott gondolni, hogy milyen gyönyörű még így is, és hogy egy ilyen lány miért van vele, akkor is, amikor ő nem érdemli meg. Mert a fiú úgy érezte, hogy nem érdemli meg Amy szeretetét és törődését. De ahogy a lányt nézte, megint mindent elfelejtett, ahogy mindig olyankor mikor vele volt.

Odalépett az ágy mellé, és a lány fölé hajolt, hogy megcsókolja. Amy viszonozta a csókot, átkarolta a srác nyakát, és magára húzta őt. Olyan szenvedéllyel ölelte, hogy a srác, még ha akart volna sem tudott volna szabadulni, de nem is akart. Lesimogatta a lányról a felsőjét, Amy pedig levette róla az inget. Egymás szemébe néztek, és a srác tudta, hogy már nem fog tudni nemet mondani, de abból, amit a lány szemében látott úgy érezte, hogy nem is kell. A lány tágra nyílt szemekkel nézte őt, és Dominic ettől a tekintettől úgy érezte, hogy ő a legjobb pasi a világon. Meglepte ez az érzés, de jól is esett neki. Gyönyörködve nézte a lányt, és simogatta végig minden porcikáját, miközben lassan levetkőztette őt, és segített a lánynak levenni róla a saját nadrágját. Ezen mindketten elmosolyodtak kicsit. Mikor a lányon már csak az alsóneműje volt rajta, a fiú rájött, hogy ennél kevesebb ruhában még sosem látta őt. Úgy érezte magát, mintha életében most lenne először ilyen helyzetben, pedig dehogy. De tudta, hogy miért érzi így. Mert Amy az egyetlen lány az életében, akit szeret is, és nem csak együtt van vele. Óvatosan levette a lányról a melltartóját és csak figyelte a lány egyre szaporább lélegzeteit és a vágyat, amit a szemeiben látott, és ami az egész testét égette. A lány megcsókolta őt, testük összesimult, és a srác teljesen elvesztette a fejét. Nem emlékezett rá, hogyan kerültek le róluk az utolsó ruhadarabok, de azt egyből megérezte, hogy beigazolódott a sejtése, a lány vele volt először együtt. Észrevette rajta az eddig nem tapasztalt gyönyör minden örömét, és közben érezte a csodát, ami először történt meg vele életében. Csak a lányt figyelte, hogy mindent úgy csináljon, hogy Amyt boldoggá tegye. Érezte, ahogy a lány teste megfeszül, majd elernyed és abban a pillanatban eltűnt a szoba és minden más is, és olyat érzett, amit addig még soha életében, teljes boldogságot. Mikor kitisztult a feje és a látása, rámosolygott a lányra, és kisimította az arcába tapadt hajtincseket. Amy viszonozta a mosolyt, megcsókolta a fiút és hozzábújt, nem sokkal később pedig elaludt a karjaiban.

Dominic nem tudott aludni, de nem is akart. Nézte és simogatta a lányt, és azt kívánta, hogy soha ne érjen véget az éjszaka. Az az ember akart maradni, aki akkor volt, ott a lány mellett. Tudta, hogy Amy jobbá teszi őt, mint amilyen az utóbbi időben volt. És akkor úgy érezte, hogy meg tud változni, Amyért képes lesz rá. A lány feltétel nélkül megbízott benne, és már ő is bízott a lányban. Tudta, hogy nem fogja elhagyni, ha az elmúlt hónapokban kitartott mellette, ezután is ki fog, főleg hogy már nem fog rá okot adni, hogy a lány ne akarjon vele lenni. Boldog volt, és végre elhitte, hogy az is maradhat. És ezt Amynek köszönhette, hát úgy döntött, ő is boldoggá teszi a lányt. Tudta, hogy nehéz lesz megváltozni, de tudta, hogy meg tudja tenni.

Reggel a lány már azelőtt mosolygott, hogy kinyitotta volna a szemét.

- Jó reggelt!- mondta az őt néző srácnak, a tekintete csak úgy ragyogott.

- Hogy aludtál?

- Nagyon jól – mondta, majd egy kicsit elpirulva folytatta. – Tudod, nem tudtam, hogy ez ennyire… - nem tudta befejezni a mondatot,

Dominic bólintott és megpuszilta. Sejtette, hogy mit érez a lány.

- Kérsz reggelit? – kérdezte a srác, mire Amy bólintott.

Kimentek a konyhába, és együtt készítették el az ételt. Az éjszaka történtekről, és az érzéseikről nem beszéltek, nem volt rá szükség. Elég volt egymásra nézniük, és tudták mit gondol a másik.

Aznap egész nap együtt voltak, a parton sétáltak, szörföztek és mindketten ragyogtak a boldogságtól.

Dominic tudta, hogy így akar élni, hogy Amyvel akar lenni minden nap és azt is tudta, hogy sok mindet kell jóvátennie, de minden erejével azon volt, hogy ezt megtegye.

Este nemet mondott a haverjának, amikor bulizni hívta, és megint együtt töltötték az éjszakát.

Ezután egyre kevesebbet járt bulizni, néha ugyan elmentek, de mindig hívta magával Amyt is és mindig egyre kevesebbet ivott, és látta a lányon, hogy ez mennyire boldoggá teszi őt. Nagyon sokat voltak együtt, mert a lány szinte minden idejét nála töltötte, nem bírta elviselni, amit a szülei műveltek egymással.

Dominic elkezdte gyűjteni a pénzét, és nem engedett a kísértésnek, hogy kaszinóba menjen, mert tudta, hogy azzal mindent elrontana. De a lánynak nem szólt arról, hogy félretesz, meg akarta lepni.

Egyik nap mikor a lány belépett a házba, megdöbbenve vette észre hogy a srác szobája teljesen üres, és hirtelen nagyon megijedt.

- Szia – köszöntötte a fiú. – Van egy meglepetésem, gyere! – Ezzel kézen fogta a lányt és kivitte az utcára.

Ott állt egy eléggé régi, de jó állapotban lévő autó. A srác odalépett a kocsihoz és kinyitotta az ajtaját, Amy pedig szó nélkül beült.

- Szép – mondta, mikor a srác beszállt mellé.

- Ja, nem, nem ez a meglepetés. Ezen már hetek óta dolgozunk Briannel, hogy kicsit kipofozzuk, sokat segített benne.

- Nem is mondtad.

- Na, jó, akkor ez is meglepetés.

A srác indított, és egy rövid út után megállt egy elég kellemes környéken, egy elég rossz állapotú ház előtt. Kiszállt az autóból, és a lányt maga után húzva belépett a házba.

- Mit szólsz? – kérdezte. A lány megrökönyödését látva gyorsan folytatta. – Annyira nem vészes a helyzet, mint ahogy látszik. Csak ki kell festeni, és néhány apróbb dolgot megjavítani, de azt én is meg tudom csinálni.

- A tied?

- Igen, tegnap vettem meg. Azt hittem, örülni fogsz.

- Persze, hogy örülök. Csak kicsit meglepődtem.

- Azért meglepetés.

- Szóval ezért voltál olyan titokzatos az elmúlt hetekben. – Amy boldog volt. – Nagyon szép ám ez a ház – mondta miután jobban körülnézett, és el is képzelte milyen lesz majd felújítva. – Nagyon jól meg lehet csinálni.

- Amy! – szólt Dominic hogy a lány rá figyeljen. – Köszönöm, amit értem tettél – mondta mikor a lány ránézett. – Megmentettél attól, hogy tönkretegyem az életem. Nagyon szeretlek. – Lassan letérdelt, és egy gyűrűt húzott elő a zsebéből. – Hozzám jössz?

A lány szemei megteltek könnyel, és letérdelt a fiúval szemben.

- Persze hogy hozzád megyek – mondta elfúló hangon. – Soha nem szerettem mást csak téged, és amíg élek szeretni foglak.

- Tudom, és én is téged – mondta a srác, miközben a lány ujjára húzta a gyűrűt.

2007. október 21-23.

Novella

2011-12-09T10:30:00.000+01:00

Sziasztok!
Csak hogy ne hagyjalak titeket teljesen olvasnivaló nélkül, itt egy régebbi novellám első fele (túl hosszú, azért nem rakom fel az egészet). 2007-es, úgyhogy tekintsetek el a szerkesztési és hasonló hibáktól:)
Jó olvasást!
Lylia

Nem minden változik

A lány kilépett a terminálból, és körülnézett. Négy éve nem járt abban a városban, a városban ahol született, és ahol 14 évig élt. A szülei nem tudták, hogy jön, így nagy levegőt vett, és beszállt egy taxiba. Bemondta a címet, és félve gondolt arra, vajon mi vár rá otthon. Tudta, hogy a szülei kapcsolata megromlott, ezt anyja mondta el neki telefonon még hónapokkal korábban, de nem tudta mire számítson. És arra is kíváncsi volt, mit szólnak a régi ismerősök, ha újra találkozik velük. Főleg egy valakire volt kíváncsi, valakire, akiről 4 éve nem tudott semmit, de mindennél jobban vágyott rá hogy láthassa.

Ahogy közeledtek az otthonához egyre jobban csodálkozott, hogy mennyit változott a környék. Sokkal nagyobb és elegánsabb házak voltak, mint amikre emlékezett, mindenfelé magas falakkal körülvett kertek és hivalkodó kapuk. Amikor utoljára járt itt, a környező házak elegánsak voltak ugyan, de nem túl feltűnőek, most viszont szinte minden megváltozott, a hajdani kedves és barátságos környék luxusvillák végeláthatatlan sorává vált. A lány kezdte bánni, hogy hazajött.

Mikor a taxi megállt egy ház előtt nem akart hinni a szemének, először azt hitte rossz helyre vitte a sofőr, aztán ahogy jobban megnézte a házat, felismerte néhány részét, és megismerte a régi fákat, de minden más megváltozott, az ő szép és ízléses házuk is olyanná vált, mint a többi az utcában: szinte már ízléstelenül giccses.

Kifizette és megköszönte a fuvart, majd a kapuhoz lépett és becsöngetett. Egy ismeretlen hang kérdezte, hogy mit akar, és mikor tudatta, hogy ő itt lakik, az ismeretlen felnevetett, majd meghallotta anyja hangját a háttérben amint felsikolt:

- Amelia! – majd hangja parancsolóra váltott: - Azonnal nyissa ki a kaput!

- Igenis asszonyom. – felelt az előbb még magabiztos hang alázatosan.

A kapu feltárult, és a lány maga után húzva két hatalmas bőröndjét elindult a ház felé, amelynek ajtajában anyja jelent meg széles mosollyal az arcán.

- Lányom! Miért nem szóltál, hogy jössz? Kimentünk volna érted a reptérre.

- Meg akartalak lepni titeket.

- Sikerült is. – A nő megölelte a lányát, majd figyelmesen szemügyre vette. – Egy kicsit fogytál drágám, ennyire rosszak az ételek?

- Nem dehogy, nagyon finom volt minden, csak kicsit más, mint itt nálunk.

- Nem is baj, nagyon jól nézel ki. Apád majd csak holnap jön haza, tudod az üzlet.

- Persze, tudom. De mi történt itt? Minden teljesen megváltozott.

- Tetszik? – kérdezte az anyja nagyon büszkén.

- Hát… Őszinte választ akarsz?

- Nem tetszik – sóhajtott az anyja lemondóan. – Sejtettem, de azért megkérdeztem, hátha mégis. Tudod, ahogy mindenki elkezdett építkezni itt, nekünk is muszáj volt kicsit hozzá toldani, felújítani. Szerintem szép lett. De ne aggódj a szobádhoz nem nyúltunk, csak újra festettük, de ugyanolyan színűre, mint volt.

A lány ettől megkönnyebbült kissé. Ezt nagyon nem szerette az anyjában: mindig ugyanannyit vagy többet is mutatni, mint a többiek, ha a szomszéd új autót vett, neki is kellett egy, ha partit adott valaki, utána való héten ő is. Eléggé felszínesnek tartotta ezt a dolgot, és őt sosem érdekelték az ilyenek. De hát az anyja ilyen volt. És nem ez volt az egyetlen dolog, amit nem szeretett benne.

Ahogy beléptek a házba a lánynak tátva maradt a szája, ennyi pompa és fényűzés még egy palotában is sok lett volna.

- Én terveztem meg az egészet, és én rendeztem be – mondta az anyja büszkén, és körbevezette a lányát.

Amelia sejtette, hogy mindez pótcselekvés volt anyja számára amiatt, hogy a férje már nem szerette. A nő ezzel lefoglalta magát, és nem kellett a gondjaira figyelnie. Régebben is ez volt, ha valami problémája volt, elment vásárolni, és nem foglalkozott a megoldandó dolgokkal, de a lánynak úgy tűnt, hogy egyre nagyobb a baj.

Amikor anyja végzett a „tárlatvezetéssel”, a lány felment a szobájába. Megkönnyebbült sóhajjal fogadta, hogy anyja tényleg kihagyta a felújításból az ő szobáját, minden úgy volt, ahogy négy évvel korábban hagyta. Mármint nem is hagyta, hanem hagyatták vele. A szobájának a látványa eszébe juttatott mindent, minden rosszat, ami történt vele, és visszatértek a régi érzések, megint haragudott a szüleire, amiért elküldték egy másik országba tanulni, és mindezt azért, mert egy olyan fiúba lett szerelmes, aki nem tetszett a szüleinek, és akitől amúgy nem tudták eltiltani, mert minden tiltás ellenére mindig találkoztak, így a szülei ezt a megoldást választották. Egy jó hírű külföldi magániskolába küldték, hogy ott fejezze be a középiskolát. Nyaranta sem jöhetett vissza, a szülei mentek hozzá látogatóba. És most haragudott a fiúra is, mert hiába küldött neki naponta levelet, egyre sem válaszolt. Pedig megígérte, hogy fog, de mégsem tette. Amelia azt hitte, hogy már régen elfelejtette őt, de most, ahogy a szobájában állt, ahova a srác régebben sokszor beszökött hozzá, minden eszébe jutott, és minden újból fájt neki. El is határozta, hogy hamarosan az egész szobát átrendezi, más bútorokat vesz bele és más színűre festi a falakat, de abban biztos volt, hogy nem fogja anyjára hagyni a dolgot, nem akarta, hogy a szobája úgy nézzen ki, mint a ház többi része.

Vett egy kellemes fürdőt, és úgy döntött elmegy sétálni, felfedezi kicsit újból a helyet, ahol élt, és ezután is élni fog.

Anyja szó nélkül elengedte, amin Amelia meglepődött kicsit, hisz régebben mindenhez engedélyt kellett kérnie, az iskolában pedig minden percük be volt osztva, és nem gondolta, hogy a 18. születésnapja után ez máshogy lesz, de úgy tűnik, hogy az anyját nagyon lefoglalták a saját dolgai, és ennek a lány kifejezetten örült.

Ahogy kilépett a kapun jó érzés öntötte el, hiába hogy a házak megváltoztak, az utcát szegélyező fák szerencsére nem, így ismerős volt minden. A part felé vette az irányt, már nagyon hiányzott neki a tenger illata és a hullámok hangja. A megszokott úton ment végig, de semmi sem volt olyan, mint amilyenre emlékezett. A hangulatos éttermek helyét menő klubok vették át, a kis boltok helyén pedig a legnagyobb nevű divattervezők butikjai nyíltak. A lánynak tetszett az új környezet, csak azt sajnálta, hogy a régi meghitt helyek már nincsenek meg. De a part nem változott semmit, ugyanolyan gyönyörű volt, mint a lány emlékeiben, és ugyanolyan nyüzsgő, mint évekkel korábban.

Amelia lassan végigjáratta a szemét kedvenc partszakaszán, de nem ismert fel senkit, rájött, hogy a négy év alatt, amíg távol volt nem csak ő változott, hanem mindenki más is. Mikor elment még mindannyian gyerekek voltak, most meg szinte felnőttek. Lesétált a vízhez, nézte a szörfösöket, és elözönlötték az emlékek. Minden emlékképben szerepelt egy fiú. Egy zöld szemű, sötétszőke hajú, mosolygós fiú, aki csodálattal nézett rá, és mindig ott volt, amikor a lánynak szüksége volt rá. De négy éve nem tud semmit arról a fiúról. Megpróbálta elképzelni milyen lehet most, de nem tudta, és ez kicsit elszomorította. Most megint mindenre emlékezett, mindenre, amiről azt hitte, hogy már rég elfelejtette, és most jobban fájt neki hogy a fiú nem válaszolt egy levelére sem, mint azelőtt bármikor. Úgy érezte jobban tette volna, ha nem tér haza, de már nagyon vágyott visszatérni, hiányoztak neki a régi barátok, és hiányzott neki a fiú. Meg akarta tudni, hogy miért nem válaszolt neki soha. Úgy döntött megkeresi a házat ahol lakott.

Rövid séta után befordult az ismerős utcába, és földbe gyökerezett a lába. Az utca már egyáltalán nem volt ismerős. A házak helyén egy bevásárlóközpont épült. A lány több embert is megkérdezett, de az tényleg az az utca volt, amit ő keresett. Csalódottan indult vissza a partra, nem tudta mi tévő legyen. Az anyját biztos nem kérdezi meg, hogy tudja-e hova költözött a fiú, a végén még képes, és megint elküldi valahova. Nem volt meg a ház ahol lakott, nem voltak meg a helyek ahova együtt jártak. Csak egyetlen hely volt ahol remélhette a felbukkanását, a tengerpart.

- És ha másik városba költözött? Lehet, hogy soha többé nem találom meg. – elgondolkozva sétált.

- Amelia! – hallotta a háta mögül, és megpördült.

- Ashley? – kérdezte bizonytalanul.

- Igen, én vagyok – válaszolta a lány – Ezer éve nem láttalak!

- Annyira örülök neked! – mondta a lány őszintén. – Külföldre kellett mennem iskolába, apámék elküldtek, és nyáron sem engedtek haza.

- El sem tudtuk képzelni hova tűntél.

- Szerencsére most már itt vagyok. De itt minden megváltozott.

- Hát igen, de nagyon jó lett, elit környékké vált a városnak ez a része, és szuper új helyek vannak. Gyere, most megyek találkozni a lányokkal, biztos örülni fognak neked. Nagyon más vagy.

- Azért annyira nem is.

- De igen! Lefogytál, sokkal rövidebb a hajad, szemüveged sincs már.

- Az még van, csak legtöbbször kontaktlencsét hordok.

- Na, mindegy, megváltoztál. Gyere, menjünk.

Ashley az egyik legújabb szórakozóhelyre vitte őt, ahol sok régi baráttal és ismerőssel találkozott, és nagyon sok új embert ismert meg. Jól érezte magát, és pár órán keresztül nem is gondolt a szomorúságára, mindaddig amíg…

- Tényleg hogy is hívták azt a fiút, Amelia? Akiért annyira odáig voltál, tudod?

- Dominic – mondta a lány halkan. Négy éve nem mondta ki a nevét. Ashley észrevette barátnője elszomorodását, így gyorsan másra terelte a szót. A lány megkönnyebbülten köszönte meg a barátnőjének a segítséget. Régebben Ashley volt a legjobb barátnője, és úgy gondolta, talán ez megint így lesz.

Később mikor hazafelé indultak Amelia megkérdezte a barátnőjét, mit tud a fiúról. A lány csak egy kis szünet után válaszolt.

- Miután eltűntél nagyon sokat járt oda hozzátok, de a szüleid nem mondták meg neki, hogy hova mentél, mindig csak annyit mondtak neki, hogy hagyja őket békén. Aztán egy idő után már nem járkált.

- De hát én minden nap írtam neki. Hónapokon keresztül küldözgettem a leveleket, de sosem válaszolt, viszont vissza sem lettek küldve, tehát akkor meg kellett, hogy kapja.

- Biztos, hogy nem kapta meg, engem is kérdezgetett, hogy mit tudok rólad, de hát én sem tudtam semmit. Tényleg, miért nem írtál nekem?

- Ne haragudj, de azokat a leveleket is alig tudtam kicsempészni a suliból, nem engedték volna, hogy írjak, csak titokban tudtam feladni. Internet pedig az elején még nem volt, utána meg nem tudtam, hogy milyen e-mail címre írhatnék.

- Igazad van, ne haragudj.

- És utána mit csinált?

- Nem tudom pontosan. Egyre kevesebbet láttuk, rossz társaságba keveredett, úgy hallottam több balhéja is volt, aztán már nem is hallottam róla, gondolom elköltöztek.

- Az biztos, el akartam menni hozzá, de már nincs meg a házuk.

- Igen, a bevásárlóközpont. Sajnálom Amelia. Miatta küldtek el a szüleid? – a kérdezett csak bólintott. - Sejtettem – folytatta Ashley. – Próbáld meg elfelejteni, már egy éve nem hallottam róla semmit.

- Majd megpróbálom. De nem lesz könnyű.

- Segítek, ha akarod.

A következő napokban sokat mászkáltak együtt a városban, Ashley megmutatta az új helyeket a lánynak, és mesélt az elmúlt négy év történéseiről, Amelia érdeklődve hallgatta.

Hetekkel később már több új barátra is szert tett, de valami még így is hiányzott neki ahhoz, hogy teljesen jól érezze magát. Sokszor járkált egyedül a városban, olyan helyeket keresett fel ahol azelőtt sosem járt. Erről csak Ashleynek mesélt, ő volt az egyetlen, akivel igazán jóban tudott lenni.

Egyik alkalommal, mikor egy bárban ült és iszogatott, úgy érezte, hogy valaki nézi. Odapillantott és egy ismerős szempárt látott, de egy pillanattal később már nem látta sehol. Azt hitte, csak képzelődik, de már nem érezte ott jól magát, így hazafelé indult.

- Ashley azt mondta, hogy egy éve nem hallottak róla semmit – gondolta magában. – Nem lehetett ő. És ha mégis ő volt? Akkor odajött volna hozzám, - bizonygatta a lány saját magának - biztos odajött volna. – teljesen kétségbe volt esve. Úgy érezte képtelen lesz kiverni a fejéből, pedig már alig emlékezett az arcára. A szemeire, az orrára, a szájára tisztán emlékezett, de az arcát egészben nem tudta felidézni. Viszont emlékezett minden érintésre, csókra, ölelésre, és minden érzésre, amit a fiú keltett benne. És akkor, ott egyedül sétálva a tengerparton jobban hiányzott neki, mint valaha gondolta volna, bármit megadott volna azért, hogy vele lehessen. De nem lehetett, és rájött, hogy Ashleynek igaza volt, nem szenvedhet miatta, hisz lehet, hogy soha többé nem látja, nem szenvedhet élete végéig. De nem bírt nem rá gondolni és nem értette hogyan szeretheti ennyire azt a fiút, akit négy éve nem látott, és akit még szinte gyerekként szeretett meg. Habár a fiú akkor már nem is volt annyira gyerek, már majdnem 18 volt akkor, amikor ő még csak 14, a szüleinek ez volt a problémájuk a fiúval, meg persze az hogy nem volt egy kicsit sem gazdag. Amelia még jobban haragudott a szüleire, mint amikor elküldték. De nem tudott mit tenni.

Aznap éjszaka nem aludt jól, másnap fáradtan ébredt. Ahogy az utcákat rótta úgy érezte, nem tartozik oda, nem tudta hova tartozik, egyre inkább elveszettnek érezte magát. Amíg az iskolába járt addig legalább megmondták, hogy mikor mit csináljon, tanulnia kellett, és ez lefoglalta, most azonban amíg még nem járt főiskolára nagyon sok szabadideje volt, és sokat volt egyedül. Egyetlen hely volt ahol jól érezte magát, és ez a tengerpart volt. Szinte minden idejét a parton töltötte, olvasott és az embereket figyelte. És elhatározta, hogy megtanul szörfözni. Talált egy srácot, aki elvállalta, hogy tanítgatja. Az elején elég rosszul ment neki, de aztán belejött, és egész jól elboldogult egyedül is.

Egyik nap pont a vízen volt, mikor egy túl nagy hullám leborította a deszkájáról, és beverte a fejét. Egy erős kéz nyúlt érte, kihúzta a vízből, és kivitte a partra.

- Jól vagy? – kérdezte a srác.

- Igen – mondta halkan a lány. A sós víz csípte a szemét, alig látott valamit, de valahogy ismerős volt a srác érintése. Mikor kicsit kitisztult a látása, felismerte a srácban a fiút, akit annyira hiányolt.

- Dom – nyögte halkan. A srác meglepettnek tűnt, majd jobban megnézte a lányt.

- Amy – a felismerés fájdalmasan hatott rá.

A srác egy bárban ült és iszogatott. A haverjai most nem voltak vele, és nem is nagyon bánta. Nem akart megint hülyeséget csinálni, nem akart újra oda kerülni, ahonnan pár hónapja jött ki, és ahol majdnem egy évet töltött. De a haverjai nem engedték, hogy jobb legyen. Ezért inkább minden este ivott, így legalább a haverok békén hagyták.

Ahogy ott üldögélt, és nézelődött megpillantott egy régről ismerős arcot, de azt hitte csak a képzelete játszik vele, mert már túl sokat ivott, így inkább haza indult. De az emlékeit nem hagyhatta a háta mögött. Az arc, amit látott nagyon hasonlított arra a lányra, akit régen szeretett, de aki eltűnt az életéből, szinte szó nélkül. Már nagyon régen gondolt rá utoljára, és most meglepte, hogy milyen élénken él benne minden, ami a lánnyal kapcsolatos. Szerette régen, ebben biztos volt. De amikor lelépett akkor megharagudott rá, először csak szomorú volt, aztán haragos, és végül megutálta. Őt okolta mindenért, ami azóta vele történt. Hogy elkeseredettségében először inni kezdett, aztán engedte, hogy a haverjai belerángassák mindenbe, amibe csak kedvük volt, és nem érdekelte, hogy mi lesz vele. Aztán egyszer elkapták. És ő ezért is a lányt okolta. Aztán ahogy sok ideje volt gondolkodni rájött, hogy saját magának köszönhet mindet, de a lányra még mindig haragudott. Megígérte, hogy írni fog neki, de ő egyetlen levelet sem kapott. Ha tudta volna, hogy hova írjon megtette volna, de nem tudta hova küldték a lányt a szülei, ő pedig nem írt neki, és ettől a fiú teljesen kiborult. De amikor meglátta őt - vagy egy lányt, aki nagyon hasonlított rá – csak azt érezte, hogy mennyire hiányzott, és hiányzik neki még mindig, és ettől dühös lett. Hogy hathatnak még mindig így rá az emlékek? Az emlékek egy lányról, akit négy éve nem látott. A falhoz vágta a kezében tartott üveget, a csattanás kissé magához térítette. Nem akart többet gondolkozni, hazament és lefeküdt aludni. Reggel fejfájással ébredt, de már megszokta. Bevett egy fájdalomcsillapítót, és elment dolgozni. Nem keresett sokat, és a haverjai mindig mondták neki, hogy minek strapálja magát, de úgy érezte ezzel kicsit közelebb került a normális élethez.

Munka után mindig összejöttek a haverokkal, ittak és beszélgettek. De aznap nem akart a haverjaival lenni, és a következő napokban sem vágyott a társaságukra, de nem mindig tudott kibújni alóla, mert azért jó volt tartozni valahova.

Attól az estétől, amikor újra eszébe jutott a lány, többet járt azon a környéken ahol a lány szüleinek háza volt, de nem remélte, hogy összefut vele.

Szörfözni továbbra is arra a partszakaszra járt, ahova hosszú évek óta.

Egyik nap észrevette, ahogy egy lány leesik a deszkájáról, és nem bukkan fel a víz alól. Gyorsan odaúszott és kihúzta a partra.

- Jól vagy? – kérdezte tőle.

- Igen – válaszolta a lány és kinyitotta a szemét. Csak nézték egymást, a srác agyán emlékképek cikáztak keresztül, nem tudta a lány felismeri-e. Egyáltalán emlékszik-e még rá.

- Dom – mondta a lány olyan halkan, hogy a srác alig hallotta, de már biztos volt benne hogy ez a lány ugyanaz, akivel hetek óta minden éjjel álmodik.

- Amy – az emlékekkel együtt felszínre tört a fájdalom is, amit a lány elvesztése okozott neki. – Tényleg te vagy?

- Én vagyok. Azt hittem soha többé nem látlak.

- De hát te nem írtál.

- Minden nap írtam neked, és mindig ellógtam, hogy fel tudjam adni a leveleket.

- Egyet sem kaptam, a szüleid pedig azt mondták, hogy jobb is, hogy nem tudom hol vagy.

- Ha rólad kérdeztem sosem válaszoltak.

Hirtelen mindketten elhallgattak, és csak nézték egymást. Mindketten még ezer kérdést és választ fogalmaztak meg magukban, de már nem tudtak szólni, csak ültek egymás mellett és nézték a tengert. Néha lopva egymásra pillantottak és meglepődve vették észre a változásokat a másikon.

A srác alig bírta levenni a szemét a lányról, akit négy éve látott utoljára. Már akkor is gyönyörű volt, érettebb a koránál, de mostanra nő lett, és Dominic tökéletesnek látta most is. A szemei kicsit világosabbak lettek, már nem volt annyira sötétbarna, hogy alig lehessen látni a lány pupilláját, arany barnára világosodott. A haja ugyanolyan napszítta volt, mint régebben, amikor minden napot a parton töltöttek, és a srác sejtette, hogy Amy most is ezt teszi. Csak nézte a lányt, és lassan elmosolyodott.

A lány szótlanul ült a srác mellett, és egymást kergették a gondolatai, nem értette hogyan nem kapta meg a leveleket a fiú, de azt már értette, hogy miért nem válaszolt neki soha. És most ott ült mellette, csak pár centi választotta el őket egymástól, és ő nem tudta mit tegyen. Legszívesebben a srác vállára hajtotta volna a fejét, mint régen oly sokszor, de nem merte megtenni. Nem tudhatta, hogy a srác mit érez, mit gondol, és négy év alatt annyi minden történhetett, hogy lehet, hogy a fiú már mást szeret. Észrevette, hogy Dominic őt nézi, odafordult és viszonozta a fiú pillantását. A szemei semmit sem változtak, de az arca markánsabb lett, a borostái pedig erősebbek. A lány érezte, hogy az utóbbi négy év alatt sok minden történt, nem tudta mi, de azt érezte, hogy a fiú nem boldog, és félt, hogy miatta nem az. De akkor meglátta a srác mosolyát, és minden mást elfelejtett, az a mosoly semmit sem változott.

- Van kedved sétálni? – kérdezte a lány.

- Menjünk.

Órákon keresztül sétálgattak a parton, de nem beszélgettek, csak élvezték, hogy ott vannak egymás mellett. Közben a nap is lement, és a lány fázni kezdett.

- Haza kéne menned felöltözni, nehogy megfázz – szólt a srác.

- Igazad van, tényleg lehűlt a levegő. – A lány úgy érezte, mintha az elmúlt négy év meg sem történt volna, a fiú ugyanúgy aggódott érte és törődött vele.

Dominic elkísérte a lány az utcájukig, de a sarkon megtorpant.

- Azt hiszem jobb, ha csak idáig kísérlek – mondta.

- Van valami dolgod ma este? – kérdezte a lány, és ezzel kicsit meglepte a fiút.

- Nem igazán. Miért?

- Szeretnék veled lenni. Esetleg te is átöltözhetnél, és elmehetnénk valahova.

- Hát, ha én most haza mennék átöltözni, akkor elég sokára érnék vissza. El kellett költöznünk, és a környéken nem volt olyan ház, amit meg tudtunk volna venni.

- Akkor várj meg, és elmegyünk együtt. Mit szólsz?

- Rendben. De siess! – emlékezett még, hogy Amy néha milyen sokáig készülődik.

- Tíz perc és itt vagyok – mondta a lány és sugárzott a boldogságtól. Futva indult a ház felé.

A srác nézte, ahogy a lány beszalad a kapun, és tele volt jó érzésekkel. Amy itt van, és vele akar lenni. Olyan volt minden, mintha csak néhány napja találkoztak volna utoljára, mintha minden rendben lenne. De tudta, hogy semmi nincs rendben. A lány nem tudta, hogy miket csinált ő az elmúlt négy évben, nem tudta, hogy börtönben is volt, ahogy azt sem, hogy néha még most is elvállal egy-két dolgot a haverjaival, olyan dolgokat, amikért megütheti a bokáját. Arra gondolt, az lenne a legjobb, ha azonnal lelépne. Amy még nem tudja, hol lakik, ha ő nem keresné, a lány nem találná meg őt. Talán így lenne a legjobb. Megkímélné magát attól, hogy megint fájjon a lány elvesztése, hogy amikor megtudja, hogy milyen emberé vált, akkor megint elhagyja őt. De nem tudott megmozdulni, nem volt képes otthagyni a lehetőséget, hogy perceken belül megint vele lehessen, így hát maradt. Úgy érezte meg fogja még ezt bánni, de nem érdekelte semmi, csak hogy megint Amyvel lehet.

Amikor a lány kilépett a kapun, Dominic minden aggodalma elszállt. Amy odaszaladt hozzá, rámosolygott, és szó nélkül elindultak egymás mellett. Elég sokat sétáltak, mikor a srác hirtelen megtorpant.

- Már nem anyámmal lakom, hanem az egyik haverommal.

- Az tök jó. – A lány nem értette, hogy miért vág olyan aggódó arcot a srác.

- Annyira azért nem. Rosszabb, mint ahol régen laktam.

- Tudod, hogy ez engem nem érdekel.

- Reméltem, hogy még mindig így van, de azért fel akartalak készíteni.

Mikor befordultak a következő sarkon, egy elég rossz környékre értek. Dominic lopva figyelte a lány reakcióját. Amy egy pillanatra megtorpant, de egyből utána indult is tovább. Egy szépen rendben tartott ház előtt álltak meg, a lányon látszott, hogy meglepődik. A kertben két autó állt, nem túl jó állapotban.

- A haverommal néha elvállalunk egy-egy autót, szeretek szerelgetni.

Közben bementek a házba, ami nem volt nagy, de kényelmesen el lehetett férni.

- Úgy látom Brian nincs itthon. Ülj le, gyorsan lezuhanyozom és átöltözöm.

- De nehogy tovább tartson, mint nekem.

A fiú mosolyogva ment be a szobájába, majd a fürdőszobába.

Hírek

2011-11-28T13:50:00.000+01:00

Sziasztok!

Jöttem néhány hírrel, van köztük jó, nagyon jó, és sajnos rossz is...

Ez első, amitől én nagyon boldog vagyok, hogy a Könyvmolyképző oldalán szinte csak jó vélemények érkeztek a Csillagfényhez:) Amit páran kifogásoltak, az csak annyi, hogy vagy nem érdekli őket a "sztárok" élete, vagy egy picit elcsépeltnek tartják a témát. Tehát az írással, a fogalmazással és a stílussal mindenki elégedett volt. Megvallom őszintén, nem számítottam ennyire jó fogadtatásra.

A második, ami a rossz, de magában hordoz egy jót is. Na ezt most jól megmondtam... :) Szóval az a helyzet, hogy picit megakadtam a Barcelonával, valahogy nem jön az ihlet. Pontosabban ihlet az van, de nem ehhez, hanem a nemrégiben elkezdett Jáde című történetemhez. Ezért úgy döntöttem, hogy nem erőltetem a Barcelonát, mert az senkinek sem jó. Természetesen nem hagyom abba, csak egy picikét szüneteltetem. De addig is, hogy ne hagyjalak Titeket teljesen olvasnivaló nélkül...

És itt jön a következő jó hír :) Megosztom Veletek a Jáde "fülszövegét", és egy picike részletet belőle. Aztán, ha jók vagytok, kaphattok még részleteket, amíg nem folytatom a Barcelonát. Remélem, így megfelel.

JÁDE

Ajánló:

„A nevem Angela Raven. 1621-ben születtem, és nem sokkal a huszonegyedik születésnapom előtt változtattak át vámpírrá. Az átváltozásom utáni időkre sosem emlékeztem szívesen, és senkit nem avattam be érzésiembe, de Veled most kivételt teszek. Megosztom Veled minden titkomat, még azokat is, amiket előttem is homály fedett – egészen a közelmúltig. Olyan események tanúja lehetsz, melyek alapjaiban változtatják meg a vámpírok – és közvetve az emberek – világát.”

Harc a hatalomért, az elnyomás ellen. Harc a hagyományok és a béke megőrzéséért. Harc az életért és a szerelemért. Harc önmagunkért, önmagunk ellen.

Vajon az igazság képes megváltoztatni a majdnem négyszáz évnyi valóságot? Hogyan lehet megbirkózni azzal, ha kiderül, hogy egyáltalán nem az vagy, akinek hitted magad? El tudod fogadni, hogy nagy dolgok várnak rád, amikor évszázadokon keresztül abban a hitben éltél, hogy teljesen átlagos vagy?

Az ellenség egyre nagyobb erőket gyűjt maga köré, és már türelmetlenül várja, hogy lecsapjon. Az idő pedig vészesen fogy…

Részlet:

Úrnőm felemelte a távirányítót, és az addigi állókép megelevenedett. Egy huszonnyolc év körüli, határozottságot sugalló férfi arca jelent meg a – szerintem – valamelyik híradóból kiemelt felvételen. Félhosszú szőkésbarna haját hátrazselézve viselte, kék szemeiben volt valami megmagyarázhatatlanul furcsa, talán az árnyalata miatt: mintha minden pislogás után kicsit megváltozott volna a színe. Ez azonban eléggé valószínűtlennek tűnt, ezért úgy véltem, csak a fény esik máshogy az arcára, attól ilyen csalóka a kép.

Valeria hangosan sóhajtott, mikor a férfi végül megszólalt. Mély, enyhén rekedtes hangja valóban kellemes érzéseket ébreszthetett hallgatóságában, rám azonban semmilyen hatást nem gyakorolt.

- Solomon McKnight – suttogta úrnőm áhítattal a képernyőn megjelenő nevet.

- Rendőrnyomozó? – döbbentem meg a kiírás láttán.

- Valami gond van vele? – szaladt magasba Valeria szemöldöke.

- Dehogy – vágtam rá azonnal. – Csak olyan fiatalnak tűnik.

- Huszonnyolc éves, már négy éve dolgozik rendőrként, és különösen eredményes – sorolta úrnőm a férfiról szerzett tudását. – Valamint egyedülálló.

- Máris mennyi mindent tudsz róla – biccentettem elismerően.

- Csodás dolog ez az internet – mosolyodott el, majd töltött magának még egy pohár bort.

Amellett, hogy a vámpírok – főként a születettek – fontosnak tartották és tisztelték a hagyományokat, szerettek haladni a korral. Leginkább a technikai vívmányok tartoztak a kedvenceik közé. Ezért fordulhatott elő, hogy az ódon kastély szinte minden helyiségében volt plazma TV, a fürdőszobákban jakuzzi, valamint a pincék helyén egy nagy modern garázs, tele sport- és luxusautókkal. A laptopokról és a legújabb fejlesztésű mobiltelefonokról nem is beszélve, ami a klánunk minden tagjának szinte kötelező felszerelése lett az utóbbi években.

Remélem, ezzel kárpótollak Titeket, legalább egy picit.

Lylia

Csillagfény a Könyvmolyképző honlapján!!!

2011-11-26T08:08:00.000+01:00

Sziasztok!

Végre kikerült a Csillagfény első fejezete a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosás weboldalára!
Ha van időtök és kedvetek, olvassátok el, véleményezzetek, és pontozzatok! Nagyon megköszönném! :)
Itt megtaláljátok: http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/lylia-bloom-csillagfeny-az-elet-forgatokonyve-1-resz-1731.html

Sok puszi,
Lylia

Barcelona, my love - 5. fejezet: A szív döntése (4.rész)

2011-11-22T12:47:00.000+01:00

Sziasztok!

Itt is a friss. Nekem (eddig) ez a kedvenc részem, kíváncsi vagyok, Ti mit szóltok hozzá!
Dicta: az egy kis... -re még mindig várnod kell, de remélem azért ez is kárpótol valamennyire:) Hát igen, Gabriel egyelőre tökéletes, én is boldog lennék vele:)
kittcsi: minden kívánságod így teljesüljön! :)
Jó olvasást!

Lylia

- Ha jól látom, megleptelek – szólalt meg, miután leállította a motort, és lepattant a gépről.

- Az nem kifejezés – feleltem mosolyogva, de továbbra is letaglózottan.

- Van kedved kipróbálni, ugye?

Egy pillanatra erőt vett rajtam a félelem, de aztán ránéztem Gabrielre, és úgy éreztem, vele biztonságban leszek.

- Fogjuk rá – válaszoltam végül.

Az ülés alatti tárolóból előszedett egy nőinek tűnő motoros dzsekit, és leszedte a gép hátuljára rögzített második bukósisakot. Először a dzsekit, majd a sisakot adta a kezembe. Előbbivel nem volt gondom, utóbbi viszont annál nagyobb fejtörést okozott. Azt hittem, kicsi rám, de Gabriel felvilágosított, hogy jó erősen kell a fejembe nyomnom, mert az a lényeg, hogy aránylag szorosan tartson.

Beöltözve eléggé idiótán éreztem magam, de Gabriel mosolya megnyugtatott. A táskámat és a kardigánomat berakta az ülés alá, aztán felpattant a motorra, és várakozásteljesen nézett rám. Alig bénázva ültem fel mögé.

- Kapaszkodj szorosan a derekamba! – fordult hátra. – Ha valami gond van, csak ütögesd meg a vállam, és megállunk.

Én csak bőszen bólogattam, és máris megragadtam, ahogy kérte. Csillogó szemmel rám kacsintott, aztán beindította a motort. Brutálisnak tűnt az ereje, ahogy rajta ülve megéreztem a gép remegését. Lassan indultunk el, aztán felvettük a városban közlekedők tempóját. Úgy szorítottam Gabrielt, hogy már attól féltem, esetleg nem kap levegőt, de ő jelét sem adta, hogy bármi gond lenne.

Hamar elértük a partot, és északi irányban, a tengerpart menti úton mentünk tovább. Kiérve a városból Gabriel gyorsított, amitől először megijedtem kicsit, de aztán elkezdtem élvezni a száguldást. Ahogy enyhült a szorításom Gabriel derekán, ő úgy diktált egyre gyorsabb tempót. A szívem mintha felcsúszott volna a torkomba, de a sebességtől határozottan kellemes érzés kerített hatalmába: a teljes szabadság érzete.

Élveztem, ahogy a szél rángatja a sisak alól kilógó hajamat, és csak azt vettem észre, hogy fülig ér a szám. Rövid időre lehunytam a szemem, és hagytam, hogy magával ragadjon ez az ismeretlen mámor. Egy pillanatra Gabriel derekát is elengedtem, de ő abban a pillanatban lassított, így hát visszatettem kezeimet korábbi helyükre, de már csak épphogy átölelve őt.

Végre nem csak a mellettünk elsuhanó tájat néztem, hanem kilesve Gabriel sisakja mögül, az útra is mertem koncentrálni. Hihetetlen érzés volt az egész, úgy véltem, önfeledt-boldog mosolyomat többé képtelen leszek levakarni az arcomról.

Nem sokkal később – bár talán túlságosan is hamar – Gabriel lassított, és megállt egy part menti parkolóban. Megvárta, míg lekászálódom az ülésről, aztán ő is lepattant a gépről. Levéve sisakját várakozásteljesen nézett rám. Kihámoztam fejemet a szűk védőfelszerelésből, és megráztam a hajam, mert eszembe jutott, hogy esetleg hülyén festek lelapult frizurával.

- Úgy látom, tetszett – vonta le a következtetést, meglátva mosolyomat.

- Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó. Még mindig remeg kicsit a lábam – nevettem fel.

- Ez természetes elsőre. De majd megszokod.

Miközben beszélt, lerakta a sisakokat a motorra, és kibújt a dzsekijéből. Miközben én is megszabadultam a fekete, bőr ruhadarabtól, átjárt a melegség érzete, ahogy arra gondoltam, azért mondta, hogy majd megszokom, mert úgy tervezi, sokat fogunk még együtt motorozni. És ez jó volt, nagyon jó.

- Amúgy hol vagyunk? – kérdeztem körbenézve, mert ez az „apróság” eddig nem is foglalkoztatott.

- Az ott Calella – mutatott a közeli település felé. – A szülővárosom. Ez pedig a kedvenc helyem.

Követve pillantását felfedeztem a sziklát, amiről korábban a képet küldte. Szinte fel sem fogtam, hogy közben elvette a kezemből a dzsekit, annyira lenyűgözött a látvány. A parkoló korlátjához lépve csodáltam a néhány méterrel alattunk futó partszakaszt, és a többitől kicsit távolabb, magányosan álló sziklát.

- Gyere, menjünk le! – fogta meg a kezem, én pedig gondolkodás nélkül követtem.

Amint leértünk a sziklafalba épített lépcsőn a homokos partra, azonnal kibújtam a cipőmből, és felhajtottam a nadrágom alját. A partnak ezen a részén kevesen voltak, bár valószínűleg ez a lemenő napnak volt köszönhető. Ilyenkor az emberek – főleg a turisták – már szedelőzködtek, hogy visszamenjenek a szállodába, aztán pedig egy jót vacsorázzanak valahol.

Lerakva a holmimat egy kupacba, lassan közelebb sétáltam a vízhez, és hagytam, hogy a hullámok lágyan nyaldossák a lábam. A langyos víz csábított, hogy beljebb merészkedjek, de mivel nem volt nálam fürdőruha, ez szóba sem jöhetett.

Hátranézve láttam, hogy Gabriel megszabadul a csizmájától és a zoknijától, majd hozzám hasonlóan feltűri a nadrágját. Visszafordultam a végtelennek tűnő víztükör felé, és akkor már nem a látvány szépsége zaklatott fel, hanem a tudat, hogy kettesben vagyok vele, és megtehetem, amire annyira vágyom.

Éreztem, ahogy mögém lép, aztán, ahogy lassan, tétovázva a derekamra helyezi tenyereit. Alig bírtam rendesen lélegezni, lehunyt szemmel igyekeztem normálisan venni a levegőt. Vártam, hogy még tesz valamit, ő azonban nem mozdult.

Torkomban dobogó szívvel fogtam meg kezeit, és közelebb húzva magamhoz élveztem, ahogy mellkasa a hátamnak simul, és szorosan átöleli a derekamat. Állát a fejemnek támasztotta, de továbbra sem lépett semmit. Meglepett tisztességessége, hogy ennyire rám hagyja a döntést, ugyanakkor egyre idegesebbé váltam, hogy nekem kell megtennem a következő lépést is.

Lassan, centiről centire fordultam meg a karjai között. Szívem dübörgése elnyomta még a tenger morajlását is, vérem a fülemben lüktetett, azzal fenyegetve, hogy elszédülök tőle. Tenyerem mellkasára fektettem, aztán habozva emeltem fel a fejem, hogy rá nézhessek.

Smaragddá sötétült szemében izgatott várakozás csillogott, ahogy tekintetünk összekapcsolódott. Úgy tűnt, egyszerre veszünk levegőt minden másodpercben, bár lehet, csak a képzeletem játszott velem.

Lábaim mintha már nem is álltak volna a talajon, mikor ajkaink végre egymásra találtak. Szédültem a várakozástól és a beteljesüléstől, de már semmi más nem érdekelt rajta kívül. A legelső, óvatos leheletfinom érintés lángba borította testemet, karjaimat önkéntelenül fontam nyaka köré, hogy még szorosabban simulhassak ölelésébe.

Lágy csókjaink hatására izgatottságom lassan elmúlt, átadva helyét az önfeledt boldogság érzésének. Azt kívántam, legalább reggelig álljunk ott összefonódva, elveszve egymás csókjában. Percek vagy órák teltek el ebben a bódult állapotban, mikor Gabe egy apró puszi után enyhén elhúzódott tőlem.

Pislogva néztem rá, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán körülnézve elmosolyodtam, és arra is rájöttem, hogy már egy jó ideje állhattunk ott megfeledkezve minden másról, mivel a nap már jócskán eltűnt, enyhe alkonyba borítva a tengerpartot.

Csak néztünk egymás szemébe fülig érő szájjal, és egyáltalán nem állt szándékomban elengedni őt még egy jó darabig. Saját boldogságom tükröződött vissza rám csillogó tekintetéből, és már tudtam, az a szikla nem csak Gabe kedvence, hanem már az enyém is.

- Örülök, hogy elhoztál ide – suttogtam.

- Én meg örülök, hogy eljöttél – mosolygott rám, és tekintetében mintha százszor több csillag ragyogott volna, mint amennyit az égen valaha láttam.

Leült a szikla tövébe, nekidöntve a hátát a még langyos kőnek, és az ölébe húzott. Kényelmesen elhelyezkedtem a vállára hajtva a fejem, és csak élveztem a közelségét, az ölelő karjait, és lassacskán már azon sem csodálkoztam, hogy rövid ismeretségünk ellenére annyira szoros kötődést érzek kettőnk között, amilyet korábban még soha.

Barcelona, my love - 5. fejezet: A szív döntése (3.rész)

2011-11-16T08:39:00.000+01:00

Sziasztok!

Bocsánat a kis csúszásért, tegnap elég sűrű napom volt.

Dicta: Köszönöm a hosszú véleményt:) És semmi gond, ha nem írsz mindegyikhez, csak amikor egy sem jön, az totál kiakasztó tud lenni... Bizony ám, Marisa nem olyan. Nem fognak egyből egymásnak esni, arra még várnod kell :) /Még, hogy nem vagy perverz.... :D Amit Anna és Kellan művelnek egymással.... :D) Jaj, hát nekem most Jay az új "szerelmem" szóval imádom ezeket a kis képeket:))

kittcsi: Semmi baj, csak néha bedurcizok:) Örülök, hogy szereted olvasni! A sejtésedre nem mondok semmit:)) De szeretem, hogy találgatsz:)

Kolett: Üdv itt:) És köszönöm, hogy írtál!

Puszi Nektek,

Lylia

Szédelegve ébredtem, és az órára pillantva döbbenten állapítottam meg, hogy már dél is elmúlt. Fel akartam ülni, de nem sikerült, így hát visszahanyatlottam az ágyra. Vaktában tapogatóztam az éjjeliszekrényen a telefonom felé, mert élénken élt bennem Gabriel éjszakai kérése. Mikor végre a kezembe akadt a készülék, megdermedtem a mozdulatom közben.

Próbáltam visszaemlékezni mindenre, ami éjjel történt, és ez teljességgel sikerült is. Végiggondolva viselkedésemet, örülhettem, ha Gabriel még szóba áll velem. Túlzásba estem, és ezt nem foghattam az alkoholra. Pontosabban, az ital miatt voltam a szokásosnál jóval gátlástalanabb, de ezt csak magamnak köszönhettem, senki nem kényszerített rá, hogy igyak.

Aztán eszembe jutott, amit az ajtóban mondott nekem, és fülig szaladt a szám. „Azt szeretném, ha tiszta fejjel kérnél erre” – hallottam a hangját, mintha épp akkor ejtette volna ki a szavakat. Minden kétségem elszállt, és már tudtam, hülye voltam, amikor azon aggódtam, tényleg kellek-e neki.

További gondolkodás nélkül nyomtam be a hívás gombot a mobilon, és vártam, hogy felvegye.

- Jó reggelt! – szólt bele az első csörgés után.

- Inkább délutánt, nem? – nevettem fel halkan.

- Ezek szerint jól vagy – állapította meg.

- Az túlzás, de megvagyok. Köszönöm az estét.

- Én köszönöm – kontrázott rá, és a hangjából ítélve igencsak mosolygott. – Fogod bírni a munkát?

- Remélem – húztam el a számat. – Kénytelen leszek – tettem még hozzá.

- Holnap vagy egész nap, és utána szabad, ugye?

- Pontosan. De miért is?

Felcsillant a szemem, hogy máris azon gondolkozik, mikor találkozhatnánk ismét. Már csak azon vettem észre magam, hogy fejfájásról és szédülésről megfeledkezve, izgatottan járkálok fel-alá a szobában.

- Elvinnélek valahova, de csak, ha van kedved.

- Még szép, hogy van – vágtam rá, talán túl gyorsan is, de nem érdekelt, ha rájön, mennyire várom, hogy újra vele lehessek.

- Akkor hétfőn edzés után érted megyek. De addig még úgyis beszélünk.

- Oké, akkor hétfőn.

Nehéz szívvel tettem le a telefont, legszívesebben még órákon keresztül beszélgettem volna vele. Bár, leginkább rohantam volna, hogy vele legyek. Élénken élt bennem az éjszaka minden mozzanata: az illata, a közelsége, a derekamat ölelő keze, és csókra csábító ajkai. Az erkély ajtajában állva fürdettem arcomat a napfényben, és hagytam, hogy magával ragadjanak ezek a képek.

Aztán erőt vettem magamon, és a fürdőszobába mentem. Direkt kerültem a tükörrel való találkozást, csak zuhanyzás és alapos arcmosás után mertem ránézni képmásomra. Némi fáradtságtól eltekintve nem maradt nyoma arcomon az éjszakának.

A délutánt pihenéssel töltöttem, hogy aránylag frissen tudjak munkába állni. Titkon abban is reménykedtem, hogy Gabriel felbukkan, így ezért is muszáj volt, hogy jól nézzek ki. Ám Gabriel nem jött, csak néhány semmitmondó üzenetet váltottunk egymással, de ez is elégnek bizonyult ahhoz, hogy tudjam: gondol rám. Este egyetlen értelmes gondolatra sem maradt erőm, olyan hamar elaludtam.

A következő napom hasonlóan telt. Végeztem a munkám, és közben állandóan az ajtót lestem. Clara meg is jegyezte, hogy nagyon várok valakit, persze azt is tudta, kicsodát. Gabriel megint nem bukkant fel, csak egy üzenetet írt, hogy az anyjánál van, de másnap hétre jön értem. Enyhén csalódottan, de nagyon is várva a másnapot mentem haza, és bújtam ágyba.

Reggel még kilenc sem volt, mikor már ébren voltam. Próbáltam visszaaludni, hogy ne estére legyek fáradt, de egyáltalán nem ment. Minden idegszálam zizegett, és percenként lestem az órára, de nagyon messze volt még a megbeszélt időpont.

Lazán felöltözve leszaladtam a kedvenc pékségembe, aztán aránylag nyugisan megreggeliztem, de még ekkor is csak tízet mutatott az óra. Hogy elüssem az időt, kitakarítottam az egész lakást. Elhúztam minden bútort, amit csak tudtam, ennyire még talán sosem volt tisztaság, amióta ott laktam.

Erről jutott eszembe, hogy már majdnem három hónap telt el azóta, hogy Barcelonába költöztem. Életem legjobb döntésének tartottam ezt a lépést, mert nem csak megtaláltam azt a helyet, ahol hihetetlenül jól éreztem magam, de találkoztam is valakivel, aki akaratlanul is egyre többet jelentett számomra.

Akkor úgy éreztem, talán jobb is, hogy Gabriel a buli óta nem ugrott be a bárba, mert talán nem bírtam volna türelmes lenni. Azt akartam, tudja, hogy már nincs mire várni, hogy nincs szükségem több időre, de azt szerettem volna, ha ezt nyugodt körülmények között adhatom a tudtára, nem pedig csak úgy futtában, két korsó sör között.

Az idő aznap olyan lassan vánszorgott, mint addig még soha. Leültem a laptop elé, hátha elkaphatom Andie-t, és szerencsém is volt. Mindent leírtam neki – ahogy az utóbbi napokban többször is, ő pedig csak néha szúrt közbe egy-egy szót.

„Most pedig alig bírok magammal…”

„Remélem, nem akarod tovább kínozni ezt a srácot.”

„Eddig sem kínoztam.”

„Dehogynem… Csak valószínűleg jól titkolja, hogy teljesen odáig van érted.”

„Úgy gondolod?”

„Mégis mi a fenéért akarna ennyit veled lenni, még akkor is, ha kijelentetted, hogy nem állsz készen egy kapcsolatra? Nehogy már én adjak tanácsot neked…”

„Oké, igazad van!”

A beszélgetés után valamivel nyugodtabb lettem, és megdöbbenve vettem észre, hogy több mint egy órán keresztül dumáltam Andie-vel. Nagyot sóhajtottam, miközben felálltam a székről. Már csak két órát kellett kibírnom, és láthattam Gabrielt.

Elgondolkoztam, vajon hova akar vinni, de túl sok lehetőség merült fel bennem. Talán jobban tettem volna, ha rákérdezek, de akkor már nem akartam emiatt felhívni. A megfelelő ruhák kiválasztása ismét gondot okozott. Felnevettem kínomban, mivel már nagyon régen fordult elő velem, hogy ennyit törődtem volna azzal, mit is vegyek fel.

Végül úgy döntöttem, hogy farmert, kényelmes, de elegáns cipőt, és egy csinos felsőt húzok magamra. A kis táskám mellé odakészítettem még egy vékony kardigánt is az ágyra, mert néha eléggé fázós tudtam lenni. A hajamat kibontva hagytam, enyhe sminket készítettem magamnak, aztán leültem a TV elé, és csak bambultam rá. Fel sem fogtam, milyen műsor megy, de nem is érdekelt.

Háromnegyed hétkor megrezzent a telefonom, és egy pillanatra pánikba estem. Két lehetőség merült fel bennem: Gabriel lemondja a dolgot, vagy Senora Lucia kéri, hogy menjek be. Nem akartam, hogy bármi is elrontsa az estét, ezért félve néztem meg az üzenetet, de végül rájöttem, hogy semmi okom nem volt aggódni, csak Gabriel írta, hogy húsz perc múlva érkezik.

Végre eljött a hét óta, és én az ajtóban vártam, hogy leteljen az a plusz öt perc, mert azt mégsem akartam, hogy túl sokat ácsorogjak a kapuban. A lehető leglassabban zártam be az ajtót, és mentem le a lépcsőn, miközben úgy éreztem, minden izmom remeg az izgatottságtól.

Nagy levegőt vettem, mielőtt kinyitottam a kaput, de ahogy kiléptem az utcára, enyhén elszomorodtam, mert Gabrielt nem láttam sehol. Körülpillantva sem fedeztem fel közeledő alakját, ezért már nyúltam a táskámba, hogy megnézzem, mennyire értem le korán.

Ekkor azonban a sarkon hangos dübörgéssel befordult egy motor, magára vonva figyelmemet. Lenyűgözve bámultam a járgányt, mert mindig is csodáltam az ilyen hatalmas gépeket, annak ellenére, hogy eszem ágában sem volt felülni rájuk.

Döbbenten pislogtam, mikor a motor pontosan előttem megállt, aztán a sofőr, felnyitva a bukósisak plexijét rám ragyogtatta csodálatos zöld pillantását. Tágra nyílt szemmel meredtem Gabrielre, és csak remélhettem, hogy nem tűnök teljesen idiótának.

Barcelona, my love - 5. fejezet: A szív döntése (2.rész)

2011-11-08T12:15:00.000+01:00

Sziasztok!

Meg kell mondjam, igencsak el vagyok keseredve, mivel az előző fejezethez egyetlen véleményt sem kaptam. Nem vagyok telhetetlen, kettővel is boldog szoktam lenni. Igaz, hogy ott a 12 "pipa", de akkor is... Ezt a fejezetet most feltöltöm, de ha ehhez sem kapok, akkor nem fogom feltölteni a többi részét, hanem megtartom magamnak, meg esetleg annak a két embernek, aki olvasni szokta blogon kívül.

Lylia

Ahogy kinyitottam a kaput, szembetaláltam magam Gabriel igencsak hiányolt mosolyával. Nem a szemközti háznál várt, ahogy legutóbb, hanem pont a kapuban állva. Hirtelen megtorpantam egy pillanatra, mert legszívesebben szorosan megöleltem volna, azonban mégsem tettem.

- Szia – köszöntem halkan, észrevétlenül megnyalva ajkaimat.

- Szia – viszonozta mosolyomat, aztán a karját nyújtotta, én pedig szó nélkül belékaroltam.

- Milyen volt az ünneplés? – kérdeztem.

Tényleg érdekelt, hogyan telt az utóbbi két napja, de emellett szerettem volna elterelni a figyelmemet is arról, hogy mennyire csábít a belőle áradó fanyarul férfias illat. Ráadásul a fekete ing, amit farmeréhez és sötétszürke western csizmájához viselt, jócskán kiemelte szemeinek zöld szikráit. Vonzóbbnak láttam, mint addig valaha, és erre rátett még egy lapáttal pillantása, amivel rám nézett. Tekintetétől úgy éreztem, én vagyok a legszebb, amit csak láthat, és ettől szinte a föld fölött lebegtem, muszáj volt hát valami hétköznapi dologra koncentrálnom.

Gabriel mesélt az anyukájáról és a nővéreiről, arról, hogy ünnepek lakalmával általában az édesanyja házában gyűlnek össze, és szinte az egész család jelen van. Ahogy hallgattam őt, egy röpke másodperc erejéig szívembe hasított a fájdalom, de erővel eltereltem gondolataimat anyuról.

Rövid séta után meg is érkeztünk a belváros egyik legújabb klubja elé. A kora óra miatt még alig lézengtek odabent az emberek, ezért elfoglaltunk egy eldugott kis asztalt, és rendeltünk egy-egy italt. Egyre inkább nőtt zavarom és feszültségem, ahogy kettesben maradtunk. Tudtam, mit akarok, azt is sejtettem, hogy ő ugyanazt szeretné, mégsem mertem semmit sem tenni. Csak ültem mellette, hallgattam beszámolóját, és idegesen fogdostam a poharam, amit egy percre sem tettem le, mintha valami pajzs lett volna kettőnk között.

Egy idő után elkezdett megtelni a helyiség, és már jó sokan táncoltak is. A zene hangosabb lett, mint az elején, szinte lehetetlenné téve a beszélgetést.

- Hozzak még egyet? – kérdezte Gabriel kiürült poharam láttán.

- Az jó lenne.

Néztem, ahogy eltűnik a tömegben, és miközben azon gondolkoztam, mit tegyek, ami nem túl tolakodó, de mégis egyértelmű, érezni kezdtem az alkohol hatását. Régen ittam már utoljára, ráadásul azon a korszakomon már jócskán túl voltam, amikor minden hétvégét bulizással töltöttem, így nem is csodálkoztam, hogy hamar a fejembe szállt az ital.

Gabriel hamar visszaért, és a kezembe adta az újabb adag sárgás-zöldes finomságot, amit aránylag gyorsan el is fogyasztottam. Zavarom lassan kezdett átalakulni merészséggé, amit egyáltalán nem bántam.

- Táncolunk? – emeltem meg a szemöldököm, érzésem szerint sokkal kacérabban, mint két pohárral korábban tettem volna, aztán meg sem várva válaszát, felpattantam, és felé nyújtottam a kezem, amit ő azonnal meg is fogott.

- Azt hittem, már meg sem kérdezed – vigyorgott rám, és átvéve a vezetést, a táncparkettre húzott.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a vérpezsdítő latinos dallamok átjárják testemet, előhozva belőlem rejtegetett, érzékibb énemet. Mikor ismét felpillantottam, közvetlen közelről nézhettem bele Gabriel szikrázó pillantásába. Talán a fények tették, hogy sokkal sötétebbnek, smaragdosabbnak tűnt a szeme, mint addig bármikor.

Kezét a derekamra téve közelebb húzott magához, aztán táncolni kezdtünk, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Együtt mozdultunk a zenére, semmire sem kellett figyelnem. Az agyam teljesen kikapcsolt, a testem átvette az irányítást, és a ritmusos dallamokon kívül csak Gabrielre koncentráltam.

Az időérzékem teljesen elveszett. Eltelhetett néhány perc, de akár több óra is. Pillantásom egyre többször tévedt a szájára, és szinte már kínzóan kívántam a csókját. Tudni akartam, milyen érzés, amikor nem csak lelkileg, de testileg is közel érzem őt magamhoz. A szívem a zene ütemére zakatolt, és csak az zsongott a fejemben, hogy akarom őt.

Megijesztett ez a hihetetlenül erős vágy, bár sejtettem, hogy az alkohol is rátesz egy lapáttal érzékeim hevességére. Próbáltam megnyugodni, de nem igazán ment. Félmosolyra húzódó, puhának tűnő ajkai, és arcomban gyönyörködő pillantása nem tették könnyebbé, hogy visszafoghassam a bensőmben dúló érzékvihart.

- Gyere, üljünk le kicsit! – invitált, én pedig szó nélkül követtem őt.

Jól esett, hogy végig fogta a kezem, hogy a boxnál előre engedett, és úgy ült le mellém. A homlokán vékony rétegben gyöngyözött az izzadtság, de szemei hihetetlen módon csillogtak.

- Kérsz egy italt? – kérdezte.

- Jól esne – bólintottam mosolyogva, aztán néztem, ahogy eltűnik a tömegben.

Hamar visszaért, még arra sem volt időm, hogy kicsit rendbe tegyem az érzéseimet. Ahogy átvettem tőle a poharat, szándékosan odafigyeltem, hogy megérinthessem a kezét. Minden alkalmat ki akartam használni arra, hogy hozzá érhessek.

Italaink gyorsan elfogytak, így ismét a táncolók közé vegyültünk. Eléggé erős lehetett az a koktél, vagy az is lehet, hogy már elszoktam az alkoholtól, mert az ital jócskán a fejembe szállt. Zsongott a fejem, és nem akartam megálljt parancsolni magamnak. Annyira azonban még magamnál voltam, hogy tudjam, nem lehetek túlságosan rámenős, mert az nem én lennék. Ennek ellenére próbáltam minden lehetséges finomabb eszközzel a tudtára adni, mennyire kívánom, de ő nem tett semmit. Csak nézett engem, egy pillanatra sem véve le szemét rólam, miközben derekamon tartva kezét hagyta, hogy én vezessek.

Egy idő után eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Úgy éreztem, nem is kellek neki, különben már tett volna valamit. Elkedvetlenedésem láttán ismét az asztal felé indultunk, de amikor megkérdezte, hogy akarok-e még inni, csak a fejemet ráztam.

- Lehet, hogy mennünk kéne – mondtam halkan, mire beleegyezően bólintott.

Megfogta a kezem, hogy a tömegben ne veszítsük el egymást, és a kijárat felé húzott. A késő éjszakai óra ellenére a levegő kellemesen langyos volt, ráadásul az alkohol – vagy a Gabriel iránt érzett vágy – belülről is melegített, így egyáltalán nem fáztam.

Gabriel kérdezés nélkül karolta át a vállamat, én pedig hálásan öleltem át a derekát, és hajtottam a fejem a vállára.

- Kicsit sokat ittam – ismertem be halkan.

- Nem gond – felelte, de nem mertem rá nézni, viszont a hangján úgy hallottam, mintha mosolyogna. – Hazakísérlek, oké?

- Köszi – sóhajtottam, miközben a bennem lévő kisördög egyfolytában arról győzködött, hogy ne engedjem majd el.

Szótlanul sétáltunk hazáig, de a szívem egyre hevesebben vert. Az izgalom és az izgatottság kettőse teljesen megbolondított. Alig találtam bele a kulccsal a zárba, mert csak arra tudtam gondolni, hogy Gabriel talán velem tölti az éjszakát. Mikor belépett utánam a lakásba, vérem már a fülemben dübörgött. Azonban az ajtót nem csukta be.

- Jó éjszakát! – mosolygott rám, és már indult is volna, de elkaptam a kezét.

- Ne menj el! – néztem rá szinte könyörgően.

- Szívesen maradnék – mondta, két keze közé fogva arcomat. – De azt szeretném, ha tiszta fejjel kérnél erre.

Először csak az elutasítás jutott el az agyamig, és kezdtem ismét kétségbe esni, de aztán felfogtam szavainak valódi értelmét, és a félelem, hogy nem akar engem, nyomban el is tűnt.

- Álmodj szépeket! – súgta, aztán lágyan megpuszilta az arcomat, úgy, hogy ajkai számat súrolták.

- Te is – suttogtam, aztán csak néztem, ahogy kisétál a folyósóra.

- Ha felébredtél, hívj! – kérte visszafordulva, aztán becsukta magam mögött az ajtót.

Gépies mozdulatokkal fordítottam rá a zárat, aztán lerúgva cipőimet, a szobába léptem. Ruhástól dőltem le az ágyra, és hiába noszogattam magam, hogy legalább vetkőzzek le, mire rászántam volna magam erre, már el is aludtam.

Barcelona, my love - 5. fejezet: A szív döntése (1.rész)

2011-11-01T18:34:00.001+01:00

Sziasztok!
Sok minden volt ma, bocsánat a röpke késésért, itt is a friss:)
Lylia

Gabriel lépett be az ajtón, és ült fel az egyik bárszékre. A rajta lévő halványzöld ing kiemelte szemei ragyogását, lazán hátrafogott hosszabb tincsei közül néhány kibomlott a gumi szorításából, és rakoncátlanul az arcába hullott. Megbűvölten figyeltem minden mozdulatát, míg végül tekintetem megállapodott mosolyra húzódó ajkain.

- Szia – köszönt kedvesen. – Gondoltam, beugrom egy kicsit, remélem nem baj.

- Persze, hogy nem – vágtam rá azonnal, hiszen egész nap hiányoltam őt. – A szokásosat? – kérdeztem, és már nyúltam is egy korsóért.

- Most nem, köszi, még be kell ugranom Joséhoz egy kis taktikai megbeszélésre, és nem szeretném, ha megérezné rajtam.

- Értem – bólintottam, és töltöttem neki egy gyümölcslevet.

Tényleg csak pár percet maradt, mert sietnie kellett tovább, de az a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy kellemesebbé tegye a napomat. Gabriel megígérte, hogy legkésőbb zárásra visszajön, és egyáltalán nem kételkedtem benne, hogy ez így is lesz.

Ahogy lassan közeledett a záróra, úgy lett egyre nehezebb az új cipőmben való járkálás. Alícia együtt érzően nézett rám, de azért szemében ott csillogott a huncut vigyor, mintha azt mondaná: „te akartad, bírd is ki”. Mindenesetre, én is így gondoltam.

Fél tizenegyre már szinte nem is éreztem fájdalmat azon a két helyen, ahol a cipő feltörte a lábam, csak a talpam sajgott, de eldöntöttem, csak azért is kibírom a hátralévő időt, hiába, hogy a táskámban ott lapult – végszükség esetére – az egyik kényelmes cipőm.

Aztán zárás előtt néhány perccel mintha elfújták volna minden cipő okozta kellemetlenségemet, ugyanis Gabriel – ígéretéhez hűen – ismét felbukkant.

- Most már jöhet az a sör – mosolygott rám köszönés helyett, én pedig önfeledten engedtem tele a korsót az aranyszínű, kesernyés itallal.

Zárásig nem beszélgettünk, mert elég sokan maradtak még a bárban, akikkel még rendezni kellett a számlákat, így a hátralévő pár percben Alíciával mindketten fel-alá rohangáltunk.

Végül Senora Lúcia bezárta az ajtókat, mi pedig elköszöntünk kolléganőmtől, és hazafelé indultunk.

- Milyen napod volt? – kérdezte Gabriel kedvesen.

- Semmi különös – vontam vállat. – Csak a szokásos.

Közben úgy éreztem, alig bírok lépni, de ebből persze semmit nem mutattam, ugyanúgy mosolyogtam, mintha a világ legkényelmesebb cipője lenne rajtam.

Kiderült, hogy Gabriel másnap megy az édesanyjához és a nővéréhez megünnepelni anyukájuk születésnapját, és csak pénteken délután jön majd vissza. Egy pillanatra kétségbeestem, hogy két napig nem láthatom, de aztán nyugalomra intettem magamat. Tudtam, nem szabad túlságosan belelovallnom magam olyan érzésekbe, amik még csak épphogy kialakulóban vannak bennem.

A kapu előtt búcsúztunk el egymástól, rajta is éreztem azt a tétovázást, ami engem is fogva tartott. Meg akartam ölelni, és úgy elköszönni tőle, de helyette csak két apró puszit váltottunk.

Hatalmasat sóhajtva léptem be a kis lakásba. Visszagondolva eléggé sutának tűnt a mozdulatom, amivel odaléptem hozzá, de már nem tudtam rajta változtatni. Viszont úgy éreztem, viszonoznom kéne előző esti jókívánságát, ezért előkaptam a telefonomat.

„Szép álmokat! És érezd jól magad! Marisa” – írtam neki gyorsan. Még épphogy csak elküldte a mobil az üzenetet, mikor megrezzent a kezemben.

„Álmodj szépeket! G” – pont, mint előző este. Melegség járta át a lelkemet, és tudtam, jól döntöttem, mikor esélyt adtam magunknak.

A következő nap keservesen lassan telt. Egyik részről az új cipőmben alig bírtam járni, de már éreztem, hogy kezd úgymond betörni. A másik pedig a tudat, hogy péntek estig biztosan nem láthatom Gabrielt. Hiányzott a közelsége, szikrázó tekintete, és mosolya, amitől úgy éreztem hétágra süt a nap – bárhol is voltunk éppen.

Estére a fájdalom szinte teljesen megszűnt a lábamban, de Gabriel hiánya cseppet sem enyhült. Egész nap vártam, hogy írjon, hogy érezzem, én is hiányzom neki, de semmi sem történt. Csüggedten és csalódottan indultam haza, és a sötét, üres lakásban még inkább elöntött a magány.

Felkapcsoltam az összes lámpát, bekapcsoltam a tv-n az egyik zeneadót, és leültem a laptopom elé. Még Andie sem volt elérhető, gondoltam, dolgozik, vagy egyéb, jobb dolga akadt. Csak megszokásból néztem meg az e-mail fiókomat, de az egyik levél feladója láttán felcsillant lelkemben a remény.

Egy gyönyörű fotót rejtett az e-mail, a következő rövidke szöveggel: „a kedvenc helyem, remélem, hamarosan megmutathatom neked, G”. Szám a fülemig szaladt, ahogy átjárt a bizonyosság: ő is gondolt rám napközben. Gyorsan biztosítottam róla, hogy feltétlenül látni szeretném a tengerparton álló sziklát, aztán letörölhetetlen vigyorral arcomon elmentem zuhanyozni.

Jókedvűen és izgatottan tértem nyugovóra, hiszen másnap végre ismét láthattam őt. Elalvás előtt végig azon tépelődtem, hogyan adjam a tudtára, hogy nem akarom, hogy bármivel is tovább várjon. Végül a megoldás megtalálása nélkül nyomott el az álom.

Reggel korán ébredtem, és el nem tudtam képzelni, mihez kezdjek estig. Végül egy kis semmittevés mellett döntöttem, végtére is, a lábaimra jócskán ráfért a pihenés. Ebéd után még az álom is elnyomott, és már este hatot mutatott az óra, mire magamhoz tértem.

Mint, akit megcsípett valami, úgy ugrottam ki az ágyból, és rohantam a fürdőszobába. Annak ellenére, hogy még jó három órám volt Gabriel érkezéséig, féltem, nem leszek készen.

Gyors zuhanyzás és hajmosás után nekiláttam, hogy valami mutatós frizurát varázsoljak magamnak. Ennek az lett a vége, hogy még egy órával később is egy szál törölközőbe csavartan álltam a fürdőszoba közepén, és egyre idegesebben meredtem tükörképemre. Hajszobrászatban sosem voltam jó, az egyszerű copfon kívül mást nem tudtam alkotni, hiába próbáltam. Így hát maradt a kiengedett haj.

Az öltözéssel nem akadt gondom – a cipő szerencsére már egyáltalán nem tűnt kényelmetlennek - , a sminkeléssel viszont annál inkább. Többször kísérleteztem már magazinokban látott vadító szemfestésekkel, de az eredmény szinte mindig borzalmas lett, ezért a jól bevált módszerhez folyamodtam: fekete szemceruza, sötét- és világosszürke szemhéjfesték, valamint fekete szempillaspirál. Persze kiegészítve némi alapozóval és szájfénnyel.

Mire mindennel végeztem, már fél kilenc is elmúlt. Ekkor jöttem rá, hogy nincsen olyan pici táskám, amibe csak a legszükségesebbek férnek bele. Rövid gondolkodás után az irataimat, és egy kevés pénzt belecsúsztattam az egyik zsebembe, a másikba pedig a kulcsomat terveztem tenni. Az, hogy a sminkeszközeimet nem tudtam magammal vinni, egyáltalán nem érdekeltek. Tudtam, ha a melegtől valamennyire elkenődik, egy kis vízzel tudok segíteni rajta.

Pontban kilenckor szólalt meg a csengő, én pedig izgatottságtól remegő térdekkel indultam el lefelé.

Barcelona, my love - 4. fejezet: Ismerkedés (3.rész)

2011-10-25T13:12:00.000+02:00

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, jó olvasást!

Lylia

- Szoktatok bulizni járni? – kérdeztem hirtelen Gabrieltől, és leolvashattam arcáról a meglepettséget.

- Bulizni? – kérdezett vissza kissé értetlenül.

- Táncolni – magyaráztam. – Olyan régen voltam bárhol is – sóhajtottam.

Valahogy minden porcikámban azt éreztem, táncolni akarok.

- Eléggé ritkán – felelte. – De most nyílt egy új hely, a srácok szerint egész jó. Elmehetünk, ha ez volt a kérdésed lényege – vigyorgott rám azzal a senki mástól nem látott csibészes mosolyával, amit álló nap el tudtam volna nézegetni.

- Pontosan erre gondoltam – válaszoltam. – Persze, csak ha neked is van kedved – tettem még hozzá elveszítve lelkesedésem egy részét.

Még véletlenül sem szerettem volna, hogy olyan helyre jöjjön el csak az én kedvemért, ahova amúgy eszébe sem jutna.

- Még szép, hogy van – mosolyodott el. – Idejét sem tudom, mikor táncoltam utoljára egy igazán jót – mondta.

Nem törődtünk vele, hogy már rég a kapu előtt állunk, tovább beszélgettünk. Gabriel elmesélte, hogy amíg tart a bajnokság, alig van ideje és ereje bármi másra az edzéseken és a meccseken kívül. Ráadásul, amikor másik városban játszanak, az utazás is sok szabadidőtől fosztja meg őket.

- De egyáltalán nem bánom ezeket a kényelmetlenségeket. A foci az életem – tette még hozzá hihetetlen átéléssel.

Ahogy néztem őt, az elhivatottság tökéletesen látszott rajta. Nem az a fajta focista volt, akinek mindegy hol játszik, csak híres és gazdag legyen. Neki a csapata volt a második családja, és minden meccsen a győzelemért küzdött.

- Akkor, mikor megyünk el a Coronába? – kérdezte búcsúzás előtt.

- Holnap délutános vagyok, utána pedig egész napos – feleltem elgondolkozva. – Pénteken lenne a legjobb, mert aznap nem dolgozom, és másnap délelőtt ki tudom aludni magam – magyaráztam vigyorogva. – De ha neked nem jó…

- Nekem tulajdonképpen bármikor jó. Most van néhány hét szünetünk, csak ezek a szinten tartó edzések vannak, szóval a péntek tökéletes.

Megbeszéltük, hogy este kilencre jön majd értem. Kérdezte, hogy másnap délelőtt mit csinálok, de úgy éreztem, szükségem van egy kis időre, hogy helyre tegyem magamban azt a sok intenzív érzést, ami bennem kavargott, ezért azt mondtam, hogy el kell intéznem néhány dolgot.

Néhány pillanatig tétováztam búcsúzás előtt, annyira nem akartam, hogy véget érjen az az este. Ha a szívemre hallgatok, felhívtam volna magamhoz, hogy még tovább vele lehessek. Közben azonban megijedtem a hirtelen jött érzések hevességétől és erejétől. Tartottam tőle, hogy túl gyorsan adom ki magam, de ezen már nem tudtam változtatni.

Mindig is az érzésiemre hallgattam, és ha valakit megkedveltem, abban szinte feltétel nélkül meg is bíztam. Tisztában voltam vele, hogy ez veszélyeket rejt magában, az élet már néhányszor bebizonyította, de mégsem tudtam másmilyen lenni. Annyit tehettem, hogy igyekeztem kordában tartani magam, és éppen ezért, akkor este nem kértem meg Gabrielt, hogy jöjjön fel hozzám.

- Hát akkor – sóhajtotta halkan. – Pénteken találkozunk.

- Igen, pénteken – mosolyogtam rá.

A délutáni esethez hasonlóan ismét egyszerre mozdultunk, de ekkor ő volt a gyorsabb. Leheletfinom puszit nyomott az arcomra, aztán úgy tett, mintha megemelné láthatatlan kalapját, és végül egy csibészes mosoly kíséretében hátat fordított, majd néhány lépéssel később eltűnt a sarkon.

Még percekig álltam a kapu előtt, és ábrándos mosollyal arcomon néztem azt a helyet, ahol Gabriel befordult. Lassan végigsimítottam a bőrömön, ami még mindig bizsergett Gabriel ajkainak érintésétől. Elméláztam rajta, vajon rá is hasonló hatással volt-e az én kis sietős puszim, és reméltem, hogy legalább egy csöppet megközelítették érzései az enyémeket.

Amíg fölfelé sétáltam a lépcsőn, saját viselkedésemen gondolkoztam. Mindennél jobban vágytam arra, hogy Gabriellel lehessek, hiába, hogy még alig huszonnégy óra telt el azóta, hogy először találkoztunk.

Annyira kevésnek tűnt ez az egy nap ennyi érzéshez, de mégis minden valós volt. Mintha hetek, vagy talán hónapok óta ismertem volna őt. Korábban még csak ehhez hasonló sem fordult elő velem, és egy kicsit megrémültem, hogy talán mégis túl sokat képzelek a dologba. Féltem, hogy azért ennyire intenzívek az érzéseim, mert már nagyon vágyom rá, hogy szeressenek, hogy tartozhassak valakihez. Már majdnem azon voltam, hogy visszamondom az egészet, amikor rezegni kezdett zsebemben a mobilom.

A kijelzőn Gabriel neve állt, az üzenet pedig csak ennyi volt: „Álmodj szépeket! G”. Előbbi kellemes érzésem azonnal visszatért, ahogy az ábrándos mosoly is arcomra, és gyorsan válaszoltam is neki. Úgy döntöttem nem foglalkozom tovább a kétségeimmel, nem gondolkozom egyfolytában azon, jól teszem-e, amit teszek. Elhatároztam, hogy a szívemre hallgatok, és az eszemnek csak annyi beleszólást engedek, amennyi szükséges.

A lakásban azonnal a laptopomhoz mentem, és reméltem, hogy Andie is épp a gépe előtt ül. Mikor megláttam a nevét az elérhető ismerősök listáján, azonnal rákattintottam, és írni kezdtem. Leírtam mindent, ami aznap történt, a kellemes együtt töltött időt, a Suarez-féle incidenst, aztán az estét, és a kétségeimet is.

Mikor a végére értem, húgom közölte, hogy hülye vagyok, és ne bonyolítsam túl a dolgokat, csak éljem az életemet, és hagyjam, hogy rám találjon a boldogság. Igazat adtam neki.

Reggel, mikor felébredtem, eszembe jutott az előző nap, és fülig érő szájjal nyújtózkodtam egy hatalmasat. Aztán, mint akit megcsíptek, kiugrottam az ágyból, és a szekrényhez rohantam. Annak ajtaját feltépve majdnem kimondtam a korábban sokszor kifigurázott mondatot, azaz: „nincs egy rongyom, amit felvegyek”.

Akkor azonban tényleg így éreztem. Sem az otthonról magammal hozott, sem az azóta vásárolt ruhák között nem volt egyetlen olyan sem, amiben igazán magabiztosan indultam volna el szórakozni. Márpedig péntek este tökéletesen akartam kinézni.

Így hát fogtam magam, és vásárolni indultam. Nagyon ritkán fordult elő, hogy órákon keresztül jártam a boltokat, de akkor ez történt. Eleinte fogalmam sem volt róla, milyen göncöket akarok venni. Szerettem volna divatos lenni, de nagyon sok „trendi” dolog egyáltalán nem tetszett.

Először a cipőre koncentráltam. Legalább tizenöt pár lábbelit felpróbáltam, mire megtaláltam azt, ami igazán tetszett is, csinos volt, de emellett nem kellett attól tartanom, hogy húsz perc séta után nem bírok majd menni benne. A szűk szárú farmer, és a rafinált szabású középkék felső kiválasztása már gyerekjátéknak tűnt a topán megtalálása után.

Mire mindennel végeztem, igyekeznem kellett hazafelé, mert még ki akartam takarítani a műszakom előtt. Rendrakás közben döbbentem rá, hogy nem túl jó ötlet egy teljesen új cipőben nekivágni az éjszakának, ezért azt a megoldást választottam, hogy abban megyek dolgozni. Sejtettem, hogy estére alig fogok tudni lábra állni, de annak az érdekében, hogy a péntek éjszakát végig tudjam táncolni, erre is hajlandó voltam.

- Hogyhogy magas sarkúban? – kérdezte Alícia, mikor meglátott.

Értettem meglepettségét, hiszen korábban minden alkalommal lapos talpú, kényelmes cipőben dolgoztam. Elmeséltem neki, a pénteki programomat, ahogyan azt is, hogy szükségét éreztem egy igazán csinos cipőnek.

- Így már értem – mondta mindent tudó mosollyal. – Clara említette, hogy eléggé nagy hatással van rád az a focista – vigyorgott.

- Valahogy úgy – feleltem halkan.

Alíciával jobban tudtam komolyabb dolgokról beszélgetni, mint Clarával, akivel viszont szinte egyfolytában nevettünk és ugrattuk egymást. Ennek ellenére Alíciával nem voltunk amolyan „igazi” barátnők, csak jól kijöttünk.

- Ahogy láttam, ő sem közömbös irántad – adta tudtomra észrevételét.

- Remélem – sóhajtottam, aztán nekiláttam a munkámnak.

Közben elég sokszor néztem meg a telefonom, nem jött-e üzenet Gabrieltől, de a kijelző minden esetben sötéten meredt rám. Csalódottan süllyesztettem vissza a helyére a készüléket, de aztán egy pillanattal később felragyogott az arcom.

Barcelona, my love - 4. fejezet: Ismerkedés (2.rész)

2011-10-18T13:31:00.000+02:00

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, jó olvasást hozzá!

Házisárkány, Dicta: jól tippeltetek, CR "ihlette" Suarezt:) Ezek szerint nem csak én vagyok ilyen véleménnyel róla:))

És egy kis jó hír: a Könyvmolyképző Aranymosás játékában a Csillagfénnyel bekerültem azok a kiválasztott "írók" közé, akiknek a regényrészlete felkerül a Kiadó 24-én induló honlapjára! Ha elég jónak ítélik a részletet, bekérik az egész regényt, és onnan már csak egy lépés lenne az egyik legnagyobb álmom:) Szorítsatok nekem!

Puszi,

Lylia

Néhány percnyi séta után döbbentem csak rá, hogy fogalmam sincs, hol is vagyok. Megkérdeztem az első szembejövőtől, hogy merre találom a legközelebbi metrómegállót, és így máris könnyebben hazataláltam.

Felérve a lakásba azonnal hatalmába kerített a „mit kezdjek magammal” érzés. Már bántam, hogy otthagytam Gabrielt, hogy nem maradtam vele. Annyira hirtelen váltunk el, és ráadásul olyan kellemetlen helyzet után, amit talán mégis jobb lett volna megbeszélni.

- Mennyivel egyszerűbb lenne, ha legalább egy üzenetet tudnék küldeni neki – sóhajtottam, aztán rájöttem, hogy elérkezett az idő egy új mobil beszerzésére.

Gyorsan felpattantam, és a legközelebbi telefonos boltba mentem. A hatalmas választék láttán enyhén meglepődtem, de nem is nagyon foglalkoztam a legújabb és legdivatosabb modellekkel. Végül az egyik legegyszerűbb készülékkel a kezemben léptem ki az utcára, és tudtam, ki lesz az első, akinek megadom a számom.

Pontosabban Gabriel csak a negyedik lehetett, mert Senora Lúcia már az orrom alá dörgölte többször is, hogy jó lenne, ha szükség esetén el tudna érni. A bárba belépve köszöntöttem a lányokat, majd hátramentem az irodába. Ahogy sejtettem, a főnök igencsak örült a telefonszámomnak, és rögtön megkért, hogy a lányoknak is adjam meg.

- Ez természetes – feleltem, majd visszamentem a vendégtérbe, és felültem az egyik bárszékre.

Mikor a lányok ráértek, számot cseréltünk, aztán elmeséltem Clarának mi történt nem sokkal korábban, ő pedig elhűlten hallgatott.

- Ez milyen egy bunkó – összegezte végül a hallottakat.

- Kiről van szó? – csatlakozott Alícia a beszélgetéshez, mire nagy vonalakban vázoltuk a történteket.

- Hát ez tényleg bunkó – értett egyet velünk Alícia is, mire halkan felnevettem.

- Szerintem én megyek – szólaltam meg, amikor észrevettem, hogy a főnök már másodszorra pillant ki ránk az irodájából. – Holnap találkozunk – mosolyogtam Alíciára, de még mielőtt leszálltam volna a székről, Clara elkapta a kezem.

- Én nem sietnék annyira a helyedben – suttogta cinkosan elvigyorodva, majd mindketten gyorsan beslisszoltak a pult mögé.

Hirtelen nem értettem, mire célozhatott kolléganőm, csak amikor a szemem sarkából megláttam, hogy valaki helyet foglal a mellettem lévő széken, és felnéztem, akkor jöttem rá, miért tartott vissza Clara. Gabriel mosolygott rám megkönnyebbülten, és arca láttán én is felderültem. Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak, csak hagytam, hogy magával ragadjon szikrázóan zöld tekintete.

- Milyen volt az edzés? – érdeklődtem, hogy megtörjem a kettőnk közé telepedett csendet.

- Csak a szokásos – vont vállat továbbra is enyhe mosolyra húzva ajkait. – Futás és még több futás – adott rövid magyarázatot.

Észre sem vettem, hogy közben egyfolytában a mobilt pörgetem a pulton, Gabrielnek azonban feltűnt ténykedésem.

- Ez az, amire gondolok? – kérdezte felcsillanó szemekkel.

Egy pillanatig eltartott mire rájöttem, mire is céloz. Reméltem, nem tart teljesen idiótának, mivel zavaromban ráadásul még el is pirultam.

- Igen, az – bólintottam.

Mielőtt még bármi mást mondhattam volna, a telefonomért nyúlt, kivette a kezemből, majd kérdőn rám nézett.

- Ha nem bánod, beírnám a számom – nézett rám csibészesen elmosolyodva.

- Egyáltalán nem bánom – viszonoztam mosolyát, aztán figyeltem, ahogy elgondolkozva nyomogatja a billentyűket.

Közben azonban rájöttem, azzal, hogy ő adja meg a saját számát, még úgyis, hogy már nekem is van telefonom, lehetőséget adott a választásra. Meghagyta nekem a döntést, hogy mikor hívom fel, ha egyáltalán megteszem. Bár, cseppet sem kételkedtem benne, hogy fel fogom hívni.

Egy perccel később visszaadta a mobilt, én pedig – kíváncsi természet lévén – azonnal megnéztem, hogy írta be magát a telefonomba.

„És talán a szívembe is” – jutott eszembe egyből, ahogy belenéztem rám ragyogó szemeibe.

Azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor elszállt minden kétségem. Miután megláttam a nevét, gondolkodás nélkül nyomtam meg a „hívás” gombot, és mosolyogva figyeltem a reakcióját. Szeme felcsillant, mikor megszólalt a zsebében a mobilja, és fülig érő szájjal vette elő, hogy elmentse a számomat.

Mikor végül mindketten a zsebünkbe süllyesztettük a telefonokat, Gabriel enyhén elkomorodva nézett rám.

- Kicsit megijedtem délután, hogy nagyon megharagszol – szólalt meg halkan. – A srácok jól lecseszték Carlost. Általában azért nem ennyire elvetemült – magyarázta bocsánatkérő arckifejezéssel. – Jó srác, csak túlságosan hozzászokott, hogy körülrajongják.

- Talán épp ezért zavarja annyira, hogy engem nem érdekel – mondtam ki az első okot, ami eszembe jutott.

- Én is erre gondoltam – felelte megkönnyebbülten.

- De inkább nem beszéljünk róla – javasoltam, amivel Gabriel is lelkesen egyetértett.

Kértünk egy-egy italt – Gabriel a megszokott sörét, én pedig egy gyümölcslevet -, aztán még beszélgettünk egy darabig. Közben nem kerülték el a figyelmemet Alícia és Clara mindent tudó mosolyai, és az egymással váltott cinkos pillantásaik. Kihasználva azt a fél percet, amíg Gabriel válaszolt egy sms-re, játékosan kiöltöttem a nyelvem a lányokra, mire ők halkan felnevettek.

- Lemaradtam valamiről? – kérdezte Gabriel továbbra is vidoran, mire én azonnal mentegetőzni kezdtem.

- Néha semmiségeken is tudunk nevetgélni – mondtam. – Elég hamar összerázódtunk – tettem még hozzá, miközben igyekeztem fenyegetően nézni kolléganőimre, amitől nekik még inkább nevethetnékük támadt.

- Szerintem menjünk, mert a főnök még a végén mérges lesz – indítványoztam.

Gabriel felállt a székről, és mielőtt még visszatarthattam volna, magától értetődően kifizette az én italomat is. Clara sokatmondó arckifejezéssel köszönt el tőlem, én pedig csak mosolyogva megcsóváltam a fejem.

Ahogy sétáltunk hazafelé az alkonyuló fényben titokzatosnak tűnő keskeny utcákon, hatalmába kerített egy hangulat, amit már igencsak régen éreztem.

Barcelona, my love - 4. fejezet: Ismerkedés (1.rész)

2011-10-11T12:25:00.000+02:00

Sziasztok!
Köszönöm a véleményeket, mindjárt válaszolok is rájuk lentebb:)
Egy kérdés: szerintetek ki "ihlette" Carlos Suarez" karakterét? Kíváncsi vagyok, van-e ötletetek:)
Puszi,
Lylia

Láttam a szemem sarkából a Gabriel arcán átsuhanó fájdalmas fintort, és észrevettem ökölbe szoruló kezeit miközben megtorpantunk. El kellett azonban telnie néhány másodpercnek, mire felfogtam az előbb elhangzott szavak értelmét.

Ahogy rájöttem, mire is célzott az a beképzelt majom, elöntött a düh, és mielőtt bárki más is megszólalhatott volna, felszegett fejjel léptem felé egyet.

- Mégis miről beszélsz? – kérdeztem tőle összeszűkült szemmel.

- Ugyan már, szivi, ne tagadd – vigyorgott továbbra is. – Olyan jól éreztük magunkat – tett még egy lapáttal a hazugságokra.

- Mikor is? – hajtottam félre a fejem, mint aki nagyon gondolkozik.

- Tegnap éjjel, miután felhívtál – állította magabiztosan.

- Érdekes – sóhajtottam, mintha elgondolkoznék. – Én semmi ilyesmire nem emlékszem – vágtam hozzá a szavakat.

- Nem csodálom – nevetett fel. – Elég szépen el voltál ázva.

- Ezzel csak egy gond van – feleltem halkan, de határozottan. – Sosem iszom annyit, hogy ne emlékezzek semmire.

A Suarez mellett álló két srác rosszallóan csóválta a fejét, és ahogy egy pillanatra Gabrielre néztem, láttam, hogy már eltűnt arcáról a csalódottság, helyette olyan haraggal nézett csapattársára, amilyet én is éreztem.

- Pedig tegnap megtetted – ragaszkodott állításához továbbra is az a rohadék.

Nem szerettem ilyen szavakkal illetni senkit, de rá nem találtam ennél elfogadhatóbb jelzőt.

- Na, jó, ha ennyire biztos vagy a dolgodban, áruld már el, van-e tetoválásom valahol – hoztam fel az egyetlen dolgot, amivel bizonyítani tudtam mindenki előtt, hogy hazudik.

- Neked tetkód? – kérdezte elhúzott szájjal. – Ugyan már – vont vállat. – Biztos nincs.

- Hát – néztem rá egyre szélesedő vigyorral. – Ezt megszívtad.

Csak ennyit mondtam neki, aztán Gabriel felé fordultam, és úgy, hogy csak ő lássa, kigomboltam a nadrágomat, és egy icipicit lejjebb húztam a baloldalon, láthatóvá téve a tetoválásomat. Elvégre igazándiból neki akartam bizonyítani, hogy Suarez minden szava hazugság.

Gabriel először értetlenül nézett rám, de aztán leesett neki, mit szeretnék mutatni, és kicsit zavarban bár, de odanézett. Ahogy meglátta a három apró szimbólumot a csípőm azon részén, ami még bikiniben sem látszik, az ő arcáról is eltűntek a felhők.

- Hit, remény, szeretet – sorolta halkan a jelentésüket, majd győzedelmes vigyorral nézett csapattársára. – Ezt tényleg megszívtad – vigyorgott rá az én szavaimat használva, és mintha még büszkén ki is húzta volna magát.

- Jól van, na, abban az állapotban nem azt figyeltem – mentegetőzött „C.S.”, de már senkit nem érdekelt.

- Nem értem, miért kellett ezt – fordult felé az egyik mellette álló focista. – Épp az előbb panaszkodtál, hogy tegnap egyik csajjal sem jött össze – tárta szét a kezeit a magas, sötétbarna hajú srác, mire Suarez csak mérgesen fújt egyet, és elindult a folyosó vége felé.

A szám elé kellett tartanom a kezem, hogy ne nevessek fel hangosan.

- Majom – fintorogtam el magam, mikor végül normálisan meg tudtam szólalni.

- Az – bólintott a magas srác.

A másik két focista rövid köszönés után elindult abba az irányba, amerre nem sokkal korábban Suarez is, de a magas odalépett hozzánk.

- Ő Pablo Hernandez – mutatta be Gabriel. – A legjobb barátom már húsz éve – magyarázta mosolyogva.

- Marisa Somers – nyújtottam a kezem Pablonak.

- Üdv nálunk – vigyorodott el barátságosan. – Őt meg nem kell komolyan venni – intett a fejével hátrafelé.

- Nem is tettem – húztam el a számat, mire a fiúk elnevették magukat.

- Aki öt perc múlva nincs a pályán, az nem marad talpon az edzés végére – hallottunk meg egy kiáltást valahonnan messziről.

- Jobb lesz sietni, José nem viccel – mondta Pablo, aztán egy biccentés után már el is rohant.

- Azt hiszem, én inkább most hazamegyek – fordultam Gabriel felé.

Arcán egy másodpercig kétségbeesés tükröződött, én pedig majdnem visszavontam előbbi szavaimat.

- Ne haragudj, hogy egy pillanatig is elhittem, amit az a szemét állított – hajtotta le a fejét.

- Nem gond, tényleg – feleltem, hiszen még egyáltalán nem ismertük egymást annyira, hogy bíznunk kéne a másikban, ő azonban továbbra is lelkiismeret-furdalással nézett rám.

- Akkor nem ezért mész el? – kérdezte.

- Egyáltalán nem – válaszoltam halkan, miközben megfogtam a kezeit. – Csak kicsit olyan hülyén érzem magam ezek után. Máshogy nem tudom megfogalmazni – vontam vállat, mert ez tényleg így volt.

Rám telepedett egy kellemetlen érzés, amit az előző kis közjáték okozott. Talán amiatt, hogy Suarez megpróbálta a haverjaival – pontosabban Gabriellel – elhitetni, hogy egy könnyen kapható kis liba vagyok. Vagy, talán mert úgy viselkedtem, ahogy általában nem szoktam, hiszen olyan részemet mutattam meg Gabrielnek, amit egynapos ismertség után nem igazán kellett volna még. Nem találtam meg az igazi magyarázatot, csak azt tudtam, nem akarok egy helyen tartózkodni a többiekkel.

- Csak szeretnék egy kicsit most egyedül lenni – mondtam, még mindig fogva Gabriel kezeit, és félve néztem a szemébe.

- Megértem – felelte halkan.

- Akkor megyek – suttogtam, és akartam adni egy puszit az arcára.

Közben azonban ő is erre készült, így amikor egyszerre kezdünk el egymás felé hajolni, mindketten megtorpantunk mozdulatunk közben.

- Monroe, gyere már! – kiáltotta Pablo valahonnan a folyosó végéről.

- Megyek – válaszolta Gabriel hasonló hangerővel.

- Nehogy elkéss! – mosolyogtam rá, aztán gyorsan nyomtam egy puszit az arcára, és hátat fordítva neki elindultam arrafelé, amerről bejöttünk.

Hallottam, ahogy végigszalad a hosszú folyosón, és nem tudtam megállni, hogy ne nézzek vissza. Pont akkor fordultam vissza, amikor ő is megtorpant egy pillanatra mielőtt befordult volna, így egy gyors mosolyra még volt időnk, aztán eltűnt a szemem elől.

A stadion-komplexumból kilépve jutott csak eszembe, hogy nem beszéltünk meg semmit a továbbiakra vonatkozóan. Hirtelen bepánikoltam, és már azt terveztem, visszamegyek, és megkeresem, amikor rájöttem, hogy ő tudja, hol talál meg engem. Ha még ezek után is érdekeltem, biztos voltam benne, hogy eljön a bárba, vagy hozzám.

Barcelona, my love - 3. fejezet: Gabriel /3. rész/

2011-10-04T13:58:00.000+02:00

Sziasztok!

Dicta! Neked külön köszönöm, hogy írtál!

Remélem ehhez a fejezethez visszatérnek azok is, akik eddig írtak, csak az előzőhöz nem. Ha valamiért nem tetszik, azt is írjátok meg! Még tudok rajta változtatni, és csak úgy tudok fejlődni is!

Köszönöm,

Lylia

Felnyitottam a laptopomat, és türelmetlenül vártam, hogy behozza a keresett közösségi oldalt, ahol azonnal Tylert kerestem. Meg kellett találnom a választ arra a kérdésre, hogy mennyit jelent ő még nekem. Nem keverhettem a két dolgot egymással, nem kereshettem Gabrielben Tyler pótlékát. Ő kellett, hogy érdekeljen, nem pedig csak az, hogy elfeledtetheti velem Tylert.

Miután megtaláltam az adatlapját, egyből a fényképeire kattintottam. Vártam a hatást, de az elmaradt. Nem éreztem szinte semmit, csak nagyon enyhe szomorúságot. A képeket elnézve emlékeztem rá, milyen érzelmeket tápláltam iránta, de már nem dobogtatta meg a szívem.

Az eredmény hatására ismét széles mosolyba szaladt a szám, és örültem, hogy nem utasítottam el Gabrielt azonnal. Nem tudtam, mi lesz a dologból, csak abban voltam biztos, hogy nagyon jól éreztem vele magam, és izgatottan vártam a másnapot.

Addig is megírtam Andie-nek mindent, ami délután és este történt, aztán gyorsan lezuhanyoztam, és bedőltem az ágyba, de alig jött álom a szememre. Egyfolytában Gabrielt láttam magam előtt, ahogy csillogó zöld szemeivel rám mosolyog, és már nagyon vártam, hogy még többet beszélgethessünk, és jobban megismerhessem. Azt hittem, sosem fogok tudni elaludni, de végül észrevétlenül merültem álomba.

Mikor felébredtem, rögtön az órára lestem, nehogy már túl késő legyen, de még csak kilenc óra múlt. Kényelmesen felöltöztem, és lementem a sarkon lévő pékségbe frissen sült zsömlét venni, ahogy minden reggel tettem. Ráérősen megreggeliztem, egy kicsit rendbe raktam a lakást, de mire ezzel is végeztem, már majdnem tizenegy volt.

Kinyitottam a szekrényajtót, és percekig csak álltam előtte. Amióta Barcelonába költöztem, sosem számított, mit veszek fel, mert vagy munkaruhát hordtam, vagy pedig valami nagyon laza összeállítást. De aznap igenis fontosnak éreztem, hogy jól nézzek ki.

Végül előszedtem a nemrég vett, de még sosem hordott hosszú, fehér vászonnadrágomat és az egyik kedvenc rövid ujjú, fekete blúzomat, majd belebújtam az enyhén magasított parafa talpú fekete papucsomba, és már készen is álltam. Pontosabban, csak ami az öltözködést illeti.

A fürdőszobába siettem, kifésültem a hajamat, és kibontva hagytam, csak a napszemüvegemet toltam fel a fejem tetejére. Úgy döntöttem, nem viszem túlzásba a sminkelést, ezét csak szempillaspirált és szájfényt használtam.

Már csak percek voltak tizenkettőig, de én már nem bírtam várni. Magamhoz vettem a táskám, és már el is indultam. Izgatottan és egy kicsit idegesen lépdeltem lefelé a lépcsőn, és amint kinyitottam a kaput, megpillantottam őt. A szemközti háznál állt, hátát és jobb lábát a falnak támasztva, kezeit zsebre téve. Ahogy meghallotta a kapu csapódásának hangját, felnézett, és elmosolyodott. Ellökte magát a faltól, majd néhány lépéssel előttem termett.

- Szia! – köszönt továbbra is mosolyogva.

- Hello! – nyögtem ki én is valami köszönés-félét, mivel az előbbi csibészes mosolya, ahogy enyhén felfelé pillantva nézett rám, szinte elvarázsolt.

- Arra gondoltam, lesétálhatnánk a partra – ajánlotta.

- Az remek lenne – bólintottam. – Imádom a tengert – tettem hozzá fülig érő szájjal, miközben lassan elindultunk a megbeszélt irányba.

Ráérősen sétálgattunk, nem törődve senki mással, és közben folyamatosan beszélgettünk. Kiderült, hogy egy hónap múlva lesz huszonhat éves, a szülei hároméves korában elváltak, és van két nővére. Egyikük Angliában él az apjukkal, a másik pedig nem messze Barcelonától az édesanyjukkal. Mesélt a gyerekkoráról, hogy már négyéves kora óta a foci az élete, és el sem tudná képzelni, hogy mást csináljon. Persze már készült arra is, amikor már túl öreg lesz a profi ligákhoz, ezért a biztonság kedvéért elvégzett egy közgazdasági egyetemet, de szándékában állt mindenképpen a focival foglalkozni a későbbiekben is, ha mást nem utánpótlás edzőként.

Aztán hirtelen rám terelődött a szó, és én is elmondtam magamról nagyon sok dolgot, de persze nem mindent. Közben leértünk a partra, és egy padra leülve beszélgettünk tovább, kezünkben egy-egy fagyival. Amikor Andie-ről meséltem neki, és arról, hogy nemsokára meglátogat, gondolkodás nélkül mondta ki, ami eszébe jutott.

- Ha olyan szép, mint te, nem árt majd távol tartani Carlostól – szaladt ki a száján félig komolyan, félig viccesen.

Mikor rájött, mit is mondott, kicsit talán mintha zavarba jött volna, én pedig lesütöttem a szemem, és halkan sóhajtottam egyet. Annyira jó volt hallani tőle, hogy szépnek tart, de akkor is túl gyorsnak éreztem a dolgok alakulását.

- Nézd, én… – kezdtem, de félbeszakított.

- Tudom, és ne haragudj! – kérte. – Majd jobban odafigyelek, miket mondok. Tudom, hogy még valószínűleg nem állsz készen ilyesmire, de nem szeretném elrontani, ami alakulóban van – hadarta egy szuszra, én pedig elmosolyodtam.

Valami hasonlót éreztem én is velünk kapcsolatban, attól függetlenül, hogy talán még korai lett volna „rólunk” beszélni. Ennek ellenére egyáltalán nem akartam, hogy megszakadjon, ami még csak épphogy elindult köztünk.

A nap további része kellemesen telt, folyamatosan beszélgettünk, és egyre többet nevettünk. Valahogy olyan érzés kerített hatalmába, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Jó volt mellette sétálni, miközben néha-néha összesúrlódott a karunk, érdekes dolgokat hallgatni tőle egyes épületekről, amik mellett épp elhaladtunk.

Kora délután volt, mikor beültünk egy hangulatos kis étterembe ebédelni. Gabriel meglepődött, mennyire ismerem a helyi ételeket, de még így is tudott új ízeket mutatni nekem. Mellette minden másról megfeledkeztem, csak élveztem a vele töltött perceket, és ez a számomra eddig ismeretlen érzés hihetetlen boldogságot adott.

Az együtt töltött néhány óra alatt bebetonozta magát lelkemben a hit, hogy ő tényleg más, mint „C.S.”, hogy tényleg érdeklem. Az okát ugyan nem tudtam, hogy miért pont én, de ez nem is számított, hiszen erre a legtöbb esetben nincs reális magyarázat.

Csak néztem ragyogó, élénkzöld szemeit, amik körül, ha mosolygott, aprócska, alig észrevehető ráncok jelentek meg, még vonzóbbá téve őt, és eldöntöttem, nem félek tovább. Nem vehettem biztosra, hogy ebben az esetben minden jól fog elsülni, de kockáztatnom kellett, különben sosem adtam volna esélyt magamnak a boldogságra.

Gabriel az órájára pillantott, majd hirtelen felpattant, de aztán vissza is ült a székre. Érdeklődve pillantottam rá, nem értettem mi lelte, de azonnal választ is kaptam.

- Edzésre kell mennem – húzta el a száját. – Húsz perc múlva kezdünk, José leszedi a fejem, ha nem vagyok ott – magyarázta.

Ugyan nem említette, de gondoltam, hogy José az edzőjük neve, valami rémlett a meccsek közvetítéseiről. Intett a pincérnek, és rendezte a számlát. Láttam rajta, hogy valamin gondolkozik, de csak akkor szólalt meg, mikor már kiléptünk az étteremből.

- Lenne kedved velem jönni? – kérdezte. – Csak egy órás az egész, ez ilyen karbantartó edzés, hogy úgy mondjam – nevette el magát halkan.

- Hát, ha nem zavarok – vontam meg a vállam.

- Én örülnék neki – mondta halványan elmosolyodva. – A többiek meg nem érdekelnek – nevette el magát.

- Akkor rendben – bólintottam, majd beültem mellé a taxiba, amit leintett.

Tíz percen belül meg is érkeztünk a stadionhoz. Ahogy kiszálltam a kocsiból, még a szám is tátva maradt a hatalmas építmény láttán. Sejtettem a közvetítésekből, hogy nagy, de a látvány lenyűgöző volt.

- Az edzés egy kisebb gyakorlópályán lesz, de ha szeretnéd, utána megnézhetjük a stadiont – mondta mindent tudó mosollyal ajkain.

- Ennyire nyilvánvaló, hogy tetszik? – kérdeztem halkan felnevetve, de közben már el is indultunk, nehogy elkéssen.

- Engem is minden alkalommal lenyűgöz, pedig láttam már párszor – felelte, amikor már beléptünk egy ajtón, aztán meglátva néhány sietősen közeledő csapattársát, hozzátette: - Még jó, hogy általában hagyok az öltözőben edzőcuccot, most bajban lennék.

Reagálni azonban már nem volt időm, mert felbukkant Suarez pár másik focistával, és megpillantva kettősünket, gonosz vigyorra húzta a száját.

- Mi van, Monroe, a levetett cuccomat hordod? – kérdezte fennhangon.