2011. december 27., kedd

Csillagfény hírek

Sajnos a Csillagfény nem bizonyult eléggé jónak ahhoz, hogy továbbjusson az Aranymosás keretein belül. Az én véleményem természetesen teljesen szubjektív, de úgy érzem, vannak kevésbé jók, akik mégis továbbjutottak, de én persze nem ismerem a kiadó szempontjait, a szerkesztők elvárásait, ezért lehet rossz a megítélésem.



CSILLAGFÉNY
Első elkeseredésem után úgy döntöttem, megtartom az ígéretet, amit tettem, és közzéteszem a Csillagfényt a blogon. De nem adom ám "ingyen" :) Mivel számomra nagyon fontos ez a történet, nem szeretném, ha csak úgy lógna a levegőben. Az a célom, hogy minél többen megismerjék, ezért csak akkor vállalom, a rendszeres közzétételt, ha lesztek legalább 10-en, akik azt mondjátok, hogy "itt vagyok és véleményezni is fogok". Ha esetleg megismertetitek másokkal is a blogot, azért pedig külön hálás leszek. Szóval a blogon várom a hozzászólásokat, remélem ahhoz azért elég érdekes a történet, hogy páran elolvassátok.
Köszönöm,
Lylia

2011. december 23., péntek

Karácsonyi meglepetések :)


Sziasztok!

Először is: BOLDOG KARÁCSONYT!!!

Ennek alkalmából szeretnélek meglepni titeket két aprósággal is, de előbb kitérek másra :)
Ivett: nagyon örülök, hogy szereted ezt a történetet! Nem tudom, a Sosem hitt végzetet olvastad-e, de szerintem az is tetszene. /Á, csöppet sem önreklám :)/ Ezen a blogon megtalálod: http://sosemhittvegzetbylyliabloom.blogspot.com/
Vagy ha jobban szeretnéd, el tudom küldeni PDF-ben is, és akkor nem kell visszakeresgetni a blogos bejegyzéseket. Írj egy mailt, ha érdekel: lylia pont bloom kukac gmail pont com
Kittcsi: ez természetesen rád is érvényes, nagyon szívesen elküldöm. Ja, és a Twilightos meg a Vámpírnaplós ficek is megvannak így, ha érdekel :)

És akkor az első meglepi: egy Marisa – Gabriel karácsonyi szösszenet. Azért mert szégyellem magam, hogy várnotok kell a történetre, és azért, mert elragadott a hangulat, és szeretném megosztani veletek. Tényleg nagyon rövidke, de remélem, tetszeni a fog.




Már a második adag mézeskalácsot tettem be a sütőbe, Gabriel pedig a konyhát és az étkezőt elválasztó pultnál ült az egyik bárszéken. A rádióból halkan szólt a karácsonyi zene, engem pedig teljesen átjárt az ünnepi hangulat. Az elkészült süteményeket kiraktam egy tálra, hogy a következő darabokat már tehessem is a tepsire. Mire megint felpillantottam, Gabe már nem volt előbbi helyén.
- Au! – hallottam fájdalmas szisszenését a hátam mögül.
Megfordulva láttam, hogy egyik kezét legyezgeti, miközben vágyakozó pillantásokat vet a mézeskalácsokra.
- Most vettem ki, még forró – dorgáltam meg kedvesen.
- Tudom, de annyira kíváncsi vagyok rá, anya nem szokott ilyesmit csinálni.
– Tartsd hideg víz alá! – mondtam, és már ki is nyitottam neki a csapot.
- Köszi – mosolygott rám hálásan, majd az órájára pillantott. – Mindjárt jövök – hadarta, aztán puszit nyomott a számra, és eltűnt a hálószobában.
Fejcsóválva néztem utána, néha olyan szeleburdi volt, mint egy kisgyerek. De én nem szólhattam semmit emiatt, mert én is tudtam hasonlóan viselkedni.

Ahogy visszamentem a süteménykehez, tekintetem megakadt a nappali sarkában már felállított fenyőn. Szép kis fa volt, már csak a díszek hiányoztak róla. Eszembe jutott a gyerekkorom, amikor anyu mindig valamilyen ürüggyel távol tartott a karácsonyfától, hogy aztán elmondhassa: a Jézuska hozta. Később, mikor már nagyobbak lettünk, Andie és én díszítettük fel a fát. Csöppet elfátyolosodott a szemem, ahogy arra gondoltam, ez lesz az első karácsony, amit különtöltünk a húgommal. Nem kellett volna bánkódnom, mert tudtam, ő is jól érzi magát, mert olyan valakivel töltheti az ünnepeket, akit nagyon szeret. Ahogyan én Gabrielt.

Kedvesem ekkor ismét megjelent, én pedig gyorsan letöröltem egy aprócska árulkodó könnycseppet a szemem alól. Gabe visszaült kedvenc székére, a pultra pedig lerakta a laptopját, amit aztán felém fordított.
- Andie! – kiáltottam fel boldogan, mikor megláttam húgomat a képernyőn.
- Szia, Mara! – vigyorodott el szélesen. – Megleptelek?
- De még mennyire – mondtam nevetve.
- Akkor jó – bólintott elégedetten. – Már féltem, hogy Gabriel elszúrja, és elárulja a meglepit.
- Egy szót sem szólt – biztosítottam húgomat, közben pedig vetettem egy mérges pillantást kedvesemre, de inkább sikerült hálásra és boldogra, mint megrovóra.
Néhány percig beszélgettünk Andie-vel, majd ő is ment, hogy kivegye a saját kis adag mézeskalácsát a sütőből.

- Köszönöm – suttogtam meghatottan kedvesem fülébe, miután a nyakába borultam.
- Már pár napja megbeszéltük az időpontot, csak majdnem lemaradtam róla a mézeskalács miatt.
- Pontosabban a türelmetlenséged miatt – javítottam ki nevetve.
Zöld szemének boldog csillogásából láttam, mennyire örül neki, hogy így meg tudott lepni. Tisztában volt vele, hogy Andie-vel eddig mindig együtt töltöttük az ünnepeket, és ezzel akkor örömet okozott nekem, amit csak az ő jelenléte múlhatott felül.

Estére a fenyőfát is feldíszítettük, a szivárvány minden színében pompázott a sok kis ráaggatott gömb, a halvány fénnyel világító égősor pedig még szebbé tette.
- Tényleg nem bánod, hogy nem vettünk egymásnak semmit? – kérdezte halkan, miközben egymást átkarolva néztük első közös karácsonyfánkat.
- Egyáltalán nem. Nekem te vagy a legszebb ajándék.
- Nekem pedig te – súgta fülembe, majd lágyan megcsókolt.



A másik pedig: a képek. Én így képzelem őket.
Angela Raven:


Solomon McKnight:

Még egyszer kívánok nektek nagyon kellemes karácsonyt, és boldog új évet!
Jövőre is várlak titeket :)
Lylia


2011. december 19., hétfő

Kérdések + hírek + szösszenet :)

Sziasztok!

Ivett, kittcsi! Nagyon örülök, hogy tetszett a novella, és köszönöm, hogy írtatok!
Az egyik kérdés ehhez kapcsolódik: szeretnétek még ilyen régebbi novellákat olvasni tőlem? Mert van még, és nagyon szívesen feltöltöm.


A Barcelonát most egy időre azt hiszem pihentetni fogom, nem tudom, mikor jön a folytatás. Így, hogy összejöttek, picit elmúlt az ihlet, de nem adom fel, egyszer majd csak visszajön :) Ezen kívül pedig a Jáde olyan szinten beszivárgott az életembe, hogy más történettel nem is tudok foglalkozni, ilyen velem még nem is volt. 
Viszont, ha nagyon szeretnétek, megoszthatok veletek még egy-egy apró részletet belőle. Mit szóltok hozzá? Sőt, ha szépen kéritek még talán képet is mutatok a főszereplőkről :)


És akkor, itt egy rövidke szösszenet. Még hetekkel ezelőtt írtam, egy álom hatására. Az érzést álmodtam meg, és ezt szerettem volna átadni. Íme:

Jason lemondóan sóhajtott, miután Claudia csak egy rövid köszönést ejtett meg felénk, aztán ment is tovább. A mellkasomban ismét megjelent a szorítás, ahogy arra gondoltam, hogy a srác, aki iránt már hónapok óta jóval többet éreztem szimpla barátságnál, egy másik lány után epekedik, aki amellett, hogy csöppet hasonlít rám, még az egyik legjobb barátnőm is.
- Majd én beszélek vele – jelentettem ki határozottan, miközben felpattantam, és igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy a szívem millió apró darabra hullik.
Az, hogy ő boldog legyen, mindennél többet ért számomra, az sem érdekelt, ha emiatt én örökre boldogtalan leszek. Azonban még egy lépést sem tehettem meg, Jason elkapta a kezemet, és maga felé fordított.
- Hát még mindig nem látod? – kérdezte kétségbeesetten.
Tengerszín szeme szomorúan csillogott, ahogy arcomat fürkészte.
- Amikor megkérdezted, hogy néz ki a lány, aki tetszik nekem – kezdte halkan, tekintetét az enyémbe fúrva -, azt feleltem: gyönyörű, hullámos sötétbarna haja van, szemei, akár az olvadt étcsokoládé, ajkai pedig csókra csábítanak.
Éreztem, ahogy az elfojtani kívánt könnycseppek gombóccá gyűlnek a torkomban, de hiába akartam, képtelen voltam kitépni magam a szorításából, hogy minél messzebbre szaladhassak kisírni magamból bánatomat. Mivel nem szólaltam meg, Jason tovább beszélt.
- Te egyből Claudiára gondoltál – mondta, kisimítva egy arcomba hulló sötétbarna tincset. – Pedig szavaim nem róla szóltak – suttogta, lágyan megcirógatva arcomat -, hanem rólad.
Szívem darabkái egy pillanat alatt egyesültek újjá, ahogy eljutott tudatomig mondandójának lényege.
- Te… rólam… engem? – hebegtem összezavarodva.
Vallomása teljesen más megvilágításba helyezte az elmúlt hetek eseményeit, és már tisztán láttam, csak azért tett úgy, mintha Claudiára vágyna, mert azt hitte, nem viszonzom érzéseit.
Értetlen kérdésem és reménykedő arckifejezésem mosolyt csalt arcára. Boldogan ragyogó szemekkel lassan bólintott egy aprót, majd két tenyere közé zárta arcomat, hüvelykujjával letörölve onnan a kibuggyant könnycseppeket.
- Szeretlek – suttogta alig hallhatóan, aztán óvatosan megcsókolt.
Mikor puha ajkai lágyan hozzáértek a számhoz, a szívem őrült ritmusban kezdett el kalapálni. Erre az érzésre vártam már nagyon régóta, és tudtam, többé nem leszek boldogtalan. 


2011. december 12., hétfő

Novella - folytatás


Kittcsi! Itt a folytatás csak neked ;)
Örülök, hogy tetszik:)
Puszi,
Lylia


            Amy leült a kanapéra, és hallgatta a víz zubogó hangját, amíg körülnézett. Nem volt semmi különös a házban, normális bútorok, rend. Legszívesebben megnézte volna a srác szobáját, de nem akart bemenni anélkül, hogy Dom hívta volna. Így hát körbejárta a nappalit és a konyhát. Kicsit tényleg rosszabb állapotú ház volt, mint az, amiben régebben lakott a srác, és a környék is elég katasztrofális volt, de a lánynak tetszett a ház, tetszett neki, mert az a srác lakott ott, akit még mindig szeretett. Dominic régebben sem nagyon akarta elhinni, hogy a lányt nem zavarja, hogy milyen helyen él, és hogy soha nem tudta elvinni egy rendes étterembe. Amynek sokáig tartott, míg meggyőzte őt, hogy neki más dolgok fontosak, hogy neki az a fontos hogy Dominic szereti őt és mellette van, és soha nem érdekelte, hogy mennyi pénze van, vagy hol lakik, és ez még mindig így volt. Amy úgy érezte, hogy visszakapta az életét, megtalálta a fiút, akit négy évig hiányolt, és úgy látta ő is hiányzott a fiúnak.
            Dominic hamar befejezte a zuhanyozást, és egy szál törölközőben lépett ki a fürdőszobából, és ment be a szobájába. A lány, mikor meglátta egy pillanatra elfelejtett levegőt venni. A délután folyamán a szörfruhában nem látszott, amit most észrevett, hogy mennyivel izmosabb lett a fiú, mint volt. És lett néhány új tetoválása is. Amy olyan furcsán érezte magát, vonzotta a fiú, mint azelőtt még soha. Akaratlanul állt fel a kanapéról, és a srác után indult a szobába. Mikor belépett az ajtón, a fiún már farmer volt. Meglepte a lány belépte, félúton elakadt az inge felvételével. A lány odalépett hozzá, és felemelte a fejét, hogy belenézhessen a szemeibe, a teste teljesen átforrósodott. Kivette a fiú kezéből az inget és az ágyra dobta, kezeit a mellkasára fektette, majd átkarolta a nyakát, de közben egyfolytában a fiú szemeibe nézett és várta, hogy a srác mit tesz.

            Dominic megdöbbent, hogy a lány utánament a szobájába, de az még jobban megdöbbentette, amit a lány tekintetében látott. Ezt a pillantását még sosem látta eddig, de másokat már látott így nézni rá, és tudta mi következik ezután. Akkor úgy érezte semmit nem szeretne jobban, mint a karjaiba zárni a lányt, és ezt meg is tette, miután Amy átkarolta a nyakát. Csak nézték egymást, majd a srác óvatosan megcsókolta a lányt, ő pedig visszacsókolt.
- Ez már nagyon hiányzott – mondta a lány olyan halkan, hogy Dominic alig hallotta. De meghallotta, és összeszorult a szíve. A lány ekkor már egyre hevesebben csókolta, és a srác érezte, hogy lassan elveszti a fejét. Nagyon sok lánnyal volt már dolga életében, azelőtt is hogy megismerte volna Amy-t és azóta is, hogy a lány eltűnt az életéből, de ilyet még sosem érzett, mintha semmi más nem lenne a világon csak az a szoba a lánnyal és vele. Mikor legközelebb egy kicsit magához tért, már az ágyon feküdtek, a lányon már nem volt rajta a felsője, és épp az ő nadrágját akarta kigombolni.
- Ne! Várj! – szólt rekedten, és eltolta magától Amy-t. Nem akarta az első napon, különlegesebbnek szerette volna. Eddig sosem érdekelte, hogy az első randin történik-e meg vagy sem, de ez a lány más volt, az egyetlen volt, akit valaha szeretett, és akit még mindig szeret. Tudni ugyan nem tudta, de úgy érezte, hogy a lány még most is ugyanolyan tapasztalatlan, mint mikor utoljára aludtak együtt. Érezte, de nem hitte. Képtelen volt elhinni, hogy egy ilyen gyönyörű és elbűvölő lány még nem volt együtt senkivel. Nem tudta hova tenni ezt az érzést. Látta a kérdést a lány szemében, de képtelen volt szavakba önteni az érzéseit.
- Valami baj van? – kérdezte Amy, miután látta, hogy a srác nem fog megszólalni magától.
- Nem semmi – de a hangja nem ezt sugallta. Lemászott az ágyról és felvette az ingét.

            A lány zavarban volt, nem tudta mi lelte a fiút, nem számított rá, hogy elutasítja, és nem értette, hogy miért tette. Azt hitte valamit rosszul csinált. Felkapta a felsőjét, és törökülésbe helyezkedett az ágyon.
- Dom – szólt, mire a fiú végre ránézett. Nem volt benne biztos, de mintha könnyes lett volna a srác szeme. – Elmegyünk sétálni? – kérdezte, mert más nem jutott eszébe. A fiú bólintott, és elindultak a tengerpartra.
Szótlanul lépdeltek a homokban, a hullámok nyaldosták a lábukat. Amy közelebb húzódott a fiúhoz és óvatosan megfogta a kezét, majd megállt és szembefordult vele.
- Nagyon hiányoztál – mondta.
- Te is nekem. Azt hittem nem kerestél, hogy nem is számítok neked.
- Pedig nem így volt. Apámék direkt hamarabb küldtek el, mint ahogy megígérték, hogy ne tudjak tőled elbúcsúzni. Minden nap írtam neked, hetente egyszer tudtam feladni a leveleket, de sosem jött válasz.
- Egy leveledet sem kaptam meg soha. Nem értem.
- Ezt én sem. – A lány nagyon gondolkozott, de örült, hogy végre beszélgetnek. – Várj csak! – hirtelen eszébe jutott valami – Apám említette, hogy ne strapáljam magam az írással, úgysem fogod soha elolvasni, de akkor nem foglalkoztam vele. Lehet, hogy valahogy elintézte, hogy ne jussanak el hozzád a leveleim. De hogyan?
- Hát azt nem tudom, de van elég pénze, hogy megoldja. Bocs.
- Igazad van.
- Bocsáss meg hogy azt hittem, hogy elfelejtettél.
- Soha egy pillanatig sem felejtettelek el, de én is kételkedtem benned. De már nem számít, hisz újra együtt vagyunk.
- Igen, újra együtt.
            A lány nagyon örült, hogy így tudott beszélgetni a fiúval. Dominic régebben is nagyon nehezen nyílt meg, nagyon ritkán beszélt az érzéseiről, de most mintha természetes lett volna.
Egész éjszaka a tengerparton ültek, sokat beszélgettek és sokat hallgattak, de együtt voltak, és a lány végre újra boldognak érezte magát, úgy érezte otthon van.
Amikor hajnalban hazaindultak a lány szeretett volna a sráchoz hazamenni, de Dominic úgy gondolta, hogy jobb, ha nem idegesítik fel túlságosan a lány szüleit, és ebben egyet értettek.
Hosszú csókkal búcsúztak és megbeszélték, hogy este találkoznak.

            A fiú lassan sétált hazafelé és boldognak érezte magát, de ez az érzés egy perc alatt elszállt, mikor eszébe jutott, hogy a lány még mindig nem tudja, hogyan él mostanában, és mit csinált utóbbi években. Nem tudta mit tegyen. Mondja el a lánynak őszintén, hogy mi van vele, vagy várjon még, élvezze, hogy megint vele lehet, és azzal kockáztassa meg, hogy ha mégis kiderül minden, akkor a lány megharagudjon rá, mert hazudott neki. De egyáltalán van-e joga belerángatni a lányt az életébe? Hisz Amy még mindig olyan, mint volt: őszinte, nyílt és ártatlan. A lány úgy viselkedik mintha semmi sem történt volna, de a srác nem tudta semmissé tenni az elmúlt négy évet, a fájdalmat, a kiábrándultságot. Pár órára jó volt azt hinni, hogy minden úgy lehet, mint régen, de Dominic rájött, hogy ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Ő már más ember, mint amilyennek a lány ismeri, és úgy érezte már nem tud megváltozni.
Egész nap gondolkodott és tudta, hogy ő képtelen lenne elhagyni a lányt, úgy döntött hát, hogy bevall neki mindent és megmutatja, hogy él most. Szinte biztos volt, hogy a lány nem marad majd vele.
            Amikor aznap este találkoztak, a fiú egyből belekezdett abba, amit el akart mondani.
- Van valami, amit tudnod kell rólam – mondta halkan. – Miután elmentél és nem tudtam rólad semmit, egy idő után egyre többet ittam, és a srácokkal belevágtunk egy-két veszélyes dologba is.
- Erről hallottam. Tudod, az emberek beszélnek. Mondjuk nem tudtam mennyit hihetek el belőle.
- Az egyik balhé rosszul sült el és elkaptak. – Dominic észrevette a lány döbbenetét, de tudta, hogy ha most nem fejezi be, akkor soha nem mondja el a lánynak. – Majdnem egy évet ültem, négy hónapja vagyok újra szabad.
A srác figyelte a lány minden rezdülését, nem tudta mit fog reagálni, de őszintén meglepődött.
- És hogy bírtad? Nem lett semmi bajod?
- Nem is vagy kiborulva? – válaszolt a kérdésre kérdéssel a fiú.
- Ha ki lennék, az sem változtatna semmin. Már megtörtént, nem lehet visszacsinálni, tehát el kell fogadni. Ha hülyeséget csináltál, hát ez van. Csak remélni tudom, hogy többet nem fogsz.
Dominic hallgatta a lányt, és alig hitte a szavait. Rájött, hogy Amy igenis változott: felnőtt lett. Nem tudta, hogy erre mit feleljen, így most még nehezebbnek érezte, hogy bántsa a lányt azért, hogy mégis elhagyja őt. Megszólalt a telefonja.
- Bocsi, de fel kell vennem – mondta, a lány bólintott. - Igen? – szólt bele a készülékbe mogorván. – Nem, most nem jó… muszáj? … Oké, rendben. – sóhajtott és visszarakta a zsebébe a telefont. – Az egyik haverom hívott. Itt buliznak nem messze, azt akarja, hogy menjek én is. Lenne kedved velem jönni?
- Persze – válaszolt a lány mosolyogva, habár kicsit bánta, hogy nem folytatják az előbbi beszélgetést.

            Amy-t meglepte, amit a fiú elmondott neki. Ugyan a barátnője említette ezeket a dolgokat, így az ivás és a balhék nem lepték meg, de a börtön igen. Erre nem gondolt egyszer sem. De úgy érezte mindez nem számít, csak Dominic számít, és az, hogy most itt van vele. Ami történt az a múlt, de most már itt van ő a fiúnak, és úgy gondolta, ez elég lesz ahhoz, hogy a srác jobban érezze magát, és ne keveredjen bele semmi zűrbe. Így boldogan indult vele bulizni.
            Egy nagyon menő helyre mentek, a lánynak nagyon tetszett, és a zene is jó volt. Odamentek a srác haverjaihoz, de Dominic nem mutatta be őt a többieknek, sőt úgy tűnt, mintha meg is feledkezett volna róla. Egymás után rendelték az italokat és nagyon jól szórakoztak. Amy látta már a srácot részegnek régebben is, és már akkor sem örült neki, amikor ivott. De most mindent felülmúlt. A lány egy idő után már nem is számolta hányadik pohárnál tart a fiú. Dominic neki is rendelte az italokat, bármit, amit kért és lassan Amy is elkortyolgatott néhány pohárral. Úgy gondolta nem nyaggatja a fiút, hogy ne igyon többet, ha csak néha van ilyen az nem baj. De az nagyon nem tetszett neki hogy a srác úgy viselkedik, mintha szinte semmi közük nem lenne egymáshoz. Ahogy lassan iszogatott egyre bátrabbnak érezte magát, és amit egy órával előtte még nem gondolt volna, megtette. Felállt a bárszékről és táncolni ment. Nem figyelt semmire csak a zenére meg a srác reakciójára, de Dominic nem tett semmit, még csak rá sem nézett. Néha odapillantott, de nem törődött a lánnyal. Sok ismeretlen srác ment oda Amyhez, és a lány táncolt velük, nem is nézte kicsodák, hátha így már észreveszi a fiú, akit szeret, hogy figyelnie kéne rá. De Dominic nem tett semmit, csak ült a bárpult mellett, és ivott meg a haverjaival nevetgélt, és a lány ezt nem értette. Egy idő után megunta a táncolást, és el is fáradt. Leült egy székre ahonnan láthatta a fiút és csak nézte. Arra gondolt, hogy ha elmenne, Dominic azt sem venné észre. De nem tudta otthagyni. Tudta hogyan fog kinézni a srác hajnalban, amikor majd haza kell menni, emlékezett pár esetre régebbről, és képtelen lett volna magára a hagyni, még így is, hogy ő nem törődött vele egy csöppet sem.
Lassacskán kiürült a hely, de Dominic még mindig ivott, pedig már alig állt a lábán, a csapos is mondta neki, hogy haza kéne mennie, amit a srác meg is fogadott, de elég nehezen ment neki a járás. Amy odalépett hozzá és hagyta, hogy a fiú a vállára tegye a kezét, majd együtt lassan elindultak hazafelé. A srác alig bírt menni, szinte minden sarkon le kellett ülnie kicsit. Majdnem egy óráig tartott, amíg megtették az amúgy 15 perces utat. A lány segített Dominicnak lefeküdni, és ott maradt mellette. Leült mellé az ágyba, az ölébe húzta a fiú fejét, és simogatta, amíg ő is el nem aludt.
Délután volt mikor a lány felébredt. A srác ott feküdt mellette, és őt nézte.
- Hogy vagy? – kérdezte a fiú.
- Most hirtelen érdekel? – kérdezett vissza a lány haragosan.
- Ezt hogy érted?
- Nem emlékszel a tegnap éjszakára – sóhajtotta a lány lemondóan.
- Nem nagyon – ismerte be a srác.
- Mindegy, hagyjuk. – Amy nagyon el volt keseredve, de úgy döntött megpróbál nem foglalkozni ezzel a dologgal. Remélte, hogy csak ritkán iszik ennyit a fiú, azt pedig el tudta nézni neki. – Azt hiszem most jobb, ha hazamegyek.
- Menj csak.
- Hívsz majd?
- Persze.
Csókkal búcsúztak.
            A lány kicsit szédelegve sétált hazafelé, bántotta a fiú éjszakai viselkedése, nagyon fájt neki, de nem tudott igazán haragudni rá. Legalább vele lehetett, legalább láthatta, erre vágyott négy éven keresztül.
Otthon egyből bedőlt az ágyába, és estig aludt. Mikor felébredt már nem szédelgett, és a feje sem fájt. Vett egy jó meleg fürdőt és várta, hogy a srác felhívja. De Dominic nem hívta. Sem aznap este, sem másnap. A lány írt neki egy üzenetet, de nem jött rá válasz. Nem értette, hogy miért. Harmadnap sem történt semmi, így gondolta átmegy a sráchoz, de senki nem nyitott ajtót, így hát elment abba a klubba, ahol múltkor este voltak.
Dominic ott volt, és részeg volt. Mikor a lány leült vele szemben a pulthoz és a fiú észrevette, egy pillanatra mintha bocsánatkérő kifejezés jelent volna meg az arcán, aztán egy szempillantással később újból a haverjaival dumált. Közben szólt a csaposnak, hogy a lány minden fogyasztását az ő számlájához írják. Amyt ez nem hatotta meg. Ő is ivott ugyan, de közel nem annyit, mint a srác. Órák teltek el mire Dominic odament hozzá.
- Miért nem hívtál? – kérdezte a lány egyből.
- Sok dolgom volt, ne haragudj.
- De én aggódtam érted, aggódtam, hogy mi van veled.
- Jól vagyok, láthatod. Nem kell értem aggódni.
- Bocs, hogy törődök veled. – A lány ki volt akadva.
- Ne csináld már ezt, inkább érezd jól magad. – És ezzel otthagyta.
A lány tehetetlen dühében nem tudott mit tenni. Tudta, hogy most hiába áll neki a lelkére beszélni, a srác reggelre úgyis mindent elfelejt. Így hát az egyik legdrágább koktélból rendelt. Talán ezzel fel tudja bosszantani a fiút annyira, hogy törődjön vele, ha már amúgy nem figyelt rá. De a srácnak a szeme sem rebbent, ahogy akkor sem, amikor a lány a sokadik koktél után megint táncolni ment, és szinte mindenkivel táncolt, aki odament hozzá. Dominic ugyanolyan volt, mint a múltkor: ivott és beszélgetett a haverjaival, rá pedig nem figyelt. Hajnalban megint az történt, ami az előző alkalommal. A lány megint nem tudta őt otthagyni, mert tudta, hogy ha ő nem viszi haza a fiút, akkor senki más. Így hát megint ő támogatta haza, és fektette le. Nem akart ott maradni, de Dominic kérte, hogy maradjon, és ő nem tudott neki nemet mondani.
            Mikro reggel felébredt, a fiú nem volt mellette, a konyhában találta meg, amint épp reggelit készített. Nem volt valami jó állapotban.
- Jó reggelt! – mondta és mosolyogni próbált, amit a lány nem viszonzott. – Csinálok reggelit.
- Egészségedre – válaszolta a lány, és az ajtó felé indult.
- Hova mész?
- Haza.
- De neked is csinálok.
- Nem kérek. Majd hívj. – És választ sem várva kilépett a házból.
Gondolta a srác majd utánamegy, de nem így lett. Teljesen kétségbeesve ment haza, az egész napot a szobájában töltötte. Nem értette, hogy a fiú miért viselkedik így. Azt hitte, most hogy újra találkoztak a srác majd minden szabadidejét vele akarja tölteni, de mégsem ezt tette. És a lány nem értette, hogy miért.
            Aznap éjszaka csörgött a telefonja és Dominic hívta, a lány szeme felcsillant, de az öröme csak addig tartott, amíg a fiú bele nem szólt a telefonba. A lány egyből meghallotta a hangján hogy megint részeg.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte.
- Mit? – kérdezett vissza a srác kásás hangon.
- Hogy állandóan iszol?
- Nincs ezzel semmi gond. És különben is elbuktam egy csomó pénzt, muszáj voltam inni.
- Hogy érted, hogy elbuktál egy csomó pénzt?
- Játszottam és vesztettem.
- Mit játszottál?
- Kaszinóban voltam. Általában nyerni szoktam, de most nem jött össze. Elment az egész fizetésem.
- Te nem vagy normális. Miért csinálod ezt?
- Mit?
- A piálás, a kaszinó. Mire jó ez?
- Nem tudom.
- Akkor miért csinálod?
- Nem tudom.
- Nem értelek Dom.
- Úgy szeretem, ahogy ezt mondod – váltott témát a fiú.
- Mit?
- A nevemet. Csak te hívsz így, és olyan jó.
- Örülök neki. Hol vagy most?
- Hát, nem igazán tudom.
- Idejössz?
- Nem, inkább nem.
- Akarod, hogy odamenjek?
- Nem.
- Akkor mindek hívtál?
- Hallani akartam a hangod.
- Szeretlek – válaszolta a lány, letette a telefont, és keservesen sírni kezdett.
            Két nappal később a fiú elhívta szörfözni. A lány azt hitte most végre megbeszélhetik a dolgokat, de a srác úgy tett mintha semmi sem történt volna. Amy úgy gondolta, hogy az éjszakai beszélgetésükre nem is emlékszik. Viszont Dominic teljesen más volt aznap, olyan volt, mint régen. Csak a lányra figyelt, türelmesen tanítgatta és egész nap együtt voltak, Amy boldog volt, azt hitte talán minden úgy marad.
De a fiú este megint bulizni ment a haverjaival, és a lány megint ott volt vele. Aznap éjszaka átmentek egy kaszinóba, és Dominic magával hívta a lányt, ő pedig ment, mert vigyázni akart a srácra. A fiú látszólag nagyon jól érezte magát, szórta a pénzt és csak nevetgélt egész éjjel. Hajnalban megint a lány vitte haza, és megint ott maradt vele. A srác még magánál volt valamennyire, és elkezdte csókolni a lányt, amitől Amy megfeledkezett mindenről és átadta magát az érzéseinek, de a fiú egy idő után megint eltolta őt magától és Amy hiába kérdezte, hogy mi a baj, Dominic csak átölelte őt és elaludt.
            És ez így ment hónapokon keresztül. A fiú bulizni és kaszinózni járt, a lány pedig elkísérte, mert féltette. Néha megpróbált a lelkére beszélni, meggyőzni őt, hogy csak magának árt a sok ivással, nagyritkán úgy tűnt a srác ezt meg is érti, de a tettei nem ezt mutatták. Néha voltak jó pillanataik is, és olyankor a lány mindig nagyon boldog volt, de ilyen sajnos csak ritkán fordult elő. De Amy nem adta fel, mindig ott volt a fiú mellett, ha annak szüksége volt rá. Ő maga sem értette teljesen, hogy miért teszi, de úgy érezte, hogy ő az egyetlen, aki igazán ismeri a fiút, aki tudja, hogy milyen valójában és segíteni akart neki. Azt szerette volna, ha megint olyan boldogok lehetnének, mint régen voltak. És most már attól sem kellett tartani, hogy a lány szülei eltiltják őket egymástól, annyira lekötötte őket a saját kis csatájuk, mert válni készültek, és már annyira hozzászoktak, hogy nincs velük a lányuk, hogy szinte nem is foglalkoztak vele. Tehát minden adott volt ahhoz, hogy boldogok legyenek, de Amy úgy érezte, hogy a srác fél boldog lenni. De ő akkor sem adta fel. Igaz, nagyon megviselték a dolgok, legjobban az, hogy amikor Dominic ivott, akkor ő szinte nem is létezett számára. Nagyon sokat sírt, többet, mint amikor a fiú hiánya miatt volt szomorú. De továbbra is kitartott mellette, és ahogy tudott segített neki.

            A srác az ágyán ült és szokás szerint a fejét fájlalta. Előző este megint bulizni volt, arra nem emlékezett hogyan került haza az ágyába, de látta a párna gyűrődésén, hogy Amy ott aludt mellette.
- Mindig így alszik – mosolyodott el magában – Begyűri a párna csücskét a többi része alá.
Végigsimította a huzatot, az még langyos volt. Kipattant az ágyból, hátha a lány még ott van valahol a házban. Azaz csak pattant volna, ugyanis nagyon szédült, így csak lassan kimászott az ágyból, és körbejárta a házat, de Amy már nem volt sehol. Egy ideje ezt csinálta. Lelépett mielőtt a fiú felébredt volna.
A nappaliban a srác lerogyott a kanapéra, meglátta az asztalon a gőzölgő bögrét, és alig akarta elhinni, hogy a lány még mindig minden ilyen reggelen megfőzi neki a kávét. Pedig megtette. A srác nem tudta miért ilyen rendes vele a lány. Nem értette miért van még mindig vele, hisz hónapok óta mást sem csinált csak bántotta őt, egyfolytában olyan dolgokat tett, amiről tudta, hogy fáj a lánynak, de Amy még mindig nem hagyta el őt, és ezt nem értette. Pedig mindent megpróbált, hogy a lány megutálja és elhagyja őt, és ő ezzel megmentse az ő életmódjától. De a lány még mindig vele volt, mindig meghallgatta, ha részegen össze-vissza beszélt, vagy ha haza kellett vinni őt és a haverjai csak röhögtek rajta.
Aztán eszébe jutott egy beszélgetésfoszlány, nem tudta, hogy az előző éjszakáról vagy régebbről.
- Tudom, hogy még mindig szeretsz, - hallotta a lány halk hangját a fülében – érzem minden egyes mozdulatodon. Csak azt nem értem miért félsz ennyire elfogadni, hogy itt vagyok, és veled is maradok. De egyszer majd el fogod hinni, és én akkor is itt leszek. Tudom, hogy változtál mióta elmentem, de azt is tudom, hogy legbelül ugyanaz maradtál, ugyanaz a jó ember vagy, aki voltál, érzem, hogy így van. De ennél többet nem tudok tenni, már mindent megpróbáltam, de hiába beszélek, nem használ semmit, erre sem fogsz emlékezni, amikor felébredsz, de nem baj. Hiszek benned.
Csak ült a bögrével a kezében és a lány utolsó két szava csengett a fülébe.
- Hisz bennem. Azt mondta hisz bennem. Én meg csak bántom.
Dominic elhatározta, hogy megváltozik, hogy bebizonyítja a lánynak, hogy jól teszi, hogy hisz benne. De ezt az elhatározást nem volt olyan könnyű be is tartani. Hívták a haverok és ő ment és megint ment, és azokon az estéken jól érezte magát, de csak addig, amíg nem kellett haza indulni. De olyankor Amy ott volt, és segített neki.
            Egyik este még csak pár sört ivott, mikor megunta az egészet és hazament. A lányt az ágyában találta félálomban.
- Brian engedett be – mondta a lány a kérdést meg sem várva. – Remélem nem baj.
- Egyáltalán nem – válaszolta Dominic.
Nekidőlt a falnak, és csak nézte a lányt. Összekócolódott haját, fáradtságtól piros szemeit, és csak arra tudott gondolni, hogy milyen gyönyörű még így is, és hogy egy ilyen lány miért van vele, akkor is, amikor ő nem érdemli meg. Mert a fiú úgy érezte, hogy nem érdemli meg Amy szeretetét és törődését. De ahogy a lányt nézte, megint mindent elfelejtett, ahogy mindig olyankor mikor vele volt.
Odalépett az ágy mellé, és a lány fölé hajolt, hogy megcsókolja. Amy viszonozta a csókot, átkarolta a srác nyakát, és magára húzta őt. Olyan szenvedéllyel ölelte, hogy a srác, még ha akart volna sem tudott volna szabadulni, de nem is akart. Lesimogatta a lányról a felsőjét, Amy pedig levette róla az inget. Egymás szemébe néztek, és a srác tudta, hogy már nem fog tudni nemet mondani, de abból, amit a lány szemében látott úgy érezte, hogy nem is kell. A lány tágra nyílt szemekkel nézte őt, és Dominic ettől a tekintettől úgy érezte, hogy ő a legjobb pasi a világon. Meglepte ez az érzés, de jól is esett neki. Gyönyörködve nézte a lányt, és simogatta végig minden porcikáját, miközben lassan levetkőztette őt, és segített a lánynak levenni róla a saját nadrágját. Ezen mindketten elmosolyodtak kicsit. Mikor a lányon már csak az alsóneműje volt rajta, a fiú rájött, hogy ennél kevesebb ruhában még sosem látta őt. Úgy érezte magát, mintha életében most lenne először ilyen helyzetben, pedig dehogy. De tudta, hogy miért érzi így. Mert Amy az egyetlen lány az életében, akit szeret is, és nem csak együtt van vele. Óvatosan levette a lányról a melltartóját és csak figyelte a lány egyre szaporább lélegzeteit és a vágyat, amit a szemeiben látott, és ami az egész testét égette. A lány megcsókolta őt, testük összesimult, és a srác teljesen elvesztette a fejét. Nem emlékezett rá, hogyan kerültek le róluk az utolsó ruhadarabok, de azt egyből megérezte, hogy beigazolódott a sejtése, a lány vele volt először együtt. Észrevette rajta az eddig nem tapasztalt gyönyör minden örömét, és közben érezte a csodát, ami először történt meg vele életében. Csak a lányt figyelte, hogy mindent úgy csináljon, hogy Amyt boldoggá tegye. Érezte, ahogy a lány teste megfeszül, majd elernyed és abban a pillanatban eltűnt a szoba és minden más is, és olyat érzett, amit addig még soha életében, teljes boldogságot. Mikor kitisztult a feje és a látása, rámosolygott a lányra, és kisimította az arcába tapadt hajtincseket. Amy viszonozta a mosolyt, megcsókolta a fiút és hozzábújt, nem sokkal később pedig elaludt a karjaiban.
Dominic nem tudott aludni, de nem is akart. Nézte és simogatta a lányt, és azt kívánta, hogy soha ne érjen véget az éjszaka. Az az ember akart maradni, aki akkor volt, ott a lány mellett. Tudta, hogy Amy jobbá teszi őt, mint amilyen az utóbbi időben volt. És akkor úgy érezte, hogy meg tud változni, Amyért képes lesz rá. A lány feltétel nélkül megbízott benne, és már ő is bízott a lányban. Tudta, hogy nem fogja elhagyni, ha az elmúlt hónapokban kitartott mellette, ezután is ki fog, főleg hogy már nem fog rá okot adni, hogy a lány ne akarjon vele lenni. Boldog volt, és végre elhitte, hogy az is maradhat. És ezt Amynek köszönhette, hát úgy döntött, ő is boldoggá teszi a lányt. Tudta, hogy nehéz lesz megváltozni, de tudta, hogy meg tudja tenni.
            Reggel a lány már azelőtt mosolygott, hogy kinyitotta volna a szemét.
- Jó reggelt!- mondta az őt néző srácnak, a tekintete csak úgy ragyogott.
- Hogy aludtál?
- Nagyon jól – mondta, majd egy kicsit elpirulva folytatta. – Tudod, nem tudtam, hogy ez ennyire… - nem tudta befejezni a mondatot,
Dominic bólintott és megpuszilta. Sejtette, hogy mit érez a lány.
- Kérsz reggelit? – kérdezte a srác, mire Amy bólintott.
Kimentek a konyhába, és együtt készítették el az ételt. Az éjszaka történtekről, és az érzéseikről nem beszéltek, nem volt rá szükség. Elég volt egymásra nézniük, és tudták mit gondol a másik.
            Aznap egész nap együtt voltak, a parton sétáltak, szörföztek és mindketten ragyogtak a boldogságtól.
Dominic tudta, hogy így akar élni, hogy Amyvel akar lenni minden nap és azt is tudta, hogy sok mindet kell jóvátennie, de minden erejével azon volt, hogy ezt megtegye.
Este nemet mondott a haverjának, amikor bulizni hívta, és megint együtt töltötték az éjszakát.
Ezután egyre kevesebbet járt bulizni, néha ugyan elmentek, de mindig hívta magával Amyt is és mindig egyre kevesebbet ivott, és látta a lányon, hogy ez mennyire boldoggá teszi őt. Nagyon sokat voltak együtt, mert a lány szinte minden idejét nála töltötte, nem bírta elviselni, amit a szülei műveltek egymással.
Dominic elkezdte gyűjteni a pénzét, és nem engedett a kísértésnek, hogy kaszinóba menjen, mert tudta, hogy azzal mindent elrontana. De a lánynak nem szólt arról, hogy félretesz, meg akarta lepni.
            Egyik nap mikor a lány belépett a házba, megdöbbenve vette észre hogy a srác szobája teljesen üres, és hirtelen nagyon megijedt.
- Szia – köszöntötte a fiú. – Van egy meglepetésem, gyere! – Ezzel kézen fogta a lányt és kivitte az utcára.
Ott állt egy eléggé régi, de jó állapotban lévő autó. A srác odalépett a kocsihoz és kinyitotta az ajtaját, Amy pedig szó nélkül beült.
- Szép – mondta, mikor a srác beszállt mellé.
- Ja, nem, nem ez a meglepetés. Ezen már hetek óta dolgozunk Briannel, hogy kicsit kipofozzuk, sokat segített benne.
- Nem is mondtad.
- Na, jó, akkor ez is meglepetés.
A srác indított, és egy rövid út után megállt egy elég kellemes környéken, egy elég rossz állapotú ház előtt. Kiszállt az autóból, és a lányt maga után húzva belépett a házba.
- Mit szólsz? – kérdezte. A lány megrökönyödését látva gyorsan folytatta. – Annyira nem vészes a helyzet, mint ahogy látszik. Csak ki kell festeni, és néhány apróbb dolgot megjavítani, de azt én is meg tudom csinálni.
- A tied?
- Igen, tegnap vettem meg. Azt hittem, örülni fogsz.
- Persze, hogy örülök. Csak kicsit meglepődtem.
- Azért meglepetés.
- Szóval ezért voltál olyan titokzatos az elmúlt hetekben. – Amy boldog volt. – Nagyon szép ám ez a ház – mondta miután jobban körülnézett, és el is képzelte milyen lesz majd felújítva. – Nagyon jól meg lehet csinálni.
- Amy! – szólt Dominic hogy a lány rá figyeljen. – Köszönöm, amit értem tettél – mondta mikor a lány ránézett. – Megmentettél attól, hogy tönkretegyem az életem. Nagyon szeretlek. – Lassan letérdelt, és egy gyűrűt húzott elő a zsebéből. – Hozzám jössz?
A lány szemei megteltek könnyel, és letérdelt a fiúval szemben.
- Persze hogy hozzád megyek – mondta elfúló hangon. – Soha nem szerettem mást csak téged, és amíg élek szeretni foglak.
- Tudom, és én is téged – mondta a srác, miközben a lány ujjára húzta a gyűrűt.

2007. október 21-23.

2011. december 9., péntek

Novella

Sziasztok!
Csak hogy ne hagyjalak titeket teljesen olvasnivaló nélkül, itt egy régebbi novellám első fele (túl hosszú, azért nem rakom fel az egészet). 2007-es, úgyhogy tekintsetek el a szerkesztési és hasonló hibáktól:)
Jó olvasást!
Lylia


Nem minden változik

A lány kilépett a terminálból, és körülnézett. Négy éve nem járt abban a városban, a városban ahol született, és ahol 14 évig élt. A szülei nem tudták, hogy jön, így nagy levegőt vett, és beszállt egy taxiba. Bemondta a címet, és félve gondolt arra, vajon mi vár rá otthon. Tudta, hogy a szülei kapcsolata megromlott, ezt anyja mondta el neki telefonon még hónapokkal korábban, de nem tudta mire számítson. És arra is kíváncsi volt, mit szólnak a régi ismerősök, ha újra találkozik velük. Főleg egy valakire volt kíváncsi, valakire, akiről 4 éve nem tudott semmit, de mindennél jobban vágyott rá hogy láthassa.
Ahogy közeledtek az otthonához egyre jobban csodálkozott, hogy mennyit változott a környék. Sokkal nagyobb és elegánsabb házak voltak, mint amikre emlékezett, mindenfelé magas falakkal körülvett kertek és hivalkodó kapuk. Amikor utoljára járt itt, a környező házak elegánsak voltak ugyan, de nem túl feltűnőek, most viszont szinte minden megváltozott, a hajdani kedves és barátságos környék luxusvillák végeláthatatlan sorává vált. A lány kezdte bánni, hogy hazajött.
Mikor a taxi megállt egy ház előtt nem akart hinni a szemének, először azt hitte rossz helyre vitte a sofőr, aztán ahogy jobban megnézte a házat, felismerte néhány részét, és megismerte a régi fákat, de minden más megváltozott, az ő szép és ízléses házuk is olyanná vált, mint a többi az utcában: szinte már ízléstelenül giccses.
Kifizette és megköszönte a fuvart, majd a kapuhoz lépett és becsöngetett. Egy ismeretlen hang kérdezte, hogy mit akar, és mikor tudatta, hogy ő itt lakik, az ismeretlen felnevetett, majd meghallotta anyja hangját a háttérben amint felsikolt:
- Amelia! – majd hangja parancsolóra váltott: - Azonnal nyissa ki a kaput!
- Igenis asszonyom. – felelt az előbb még magabiztos hang alázatosan.
A kapu feltárult, és a lány maga után húzva két hatalmas bőröndjét elindult a ház felé, amelynek ajtajában anyja jelent meg széles mosollyal az arcán.
- Lányom! Miért nem szóltál, hogy jössz? Kimentünk volna érted a reptérre.
- Meg akartalak lepni titeket.
- Sikerült is. – A nő megölelte a lányát, majd figyelmesen szemügyre vette. – Egy kicsit fogytál drágám, ennyire rosszak az ételek?
- Nem dehogy, nagyon finom volt minden, csak kicsit más, mint itt nálunk.
- Nem is baj, nagyon jól nézel ki. Apád majd csak holnap jön haza, tudod az üzlet.
- Persze, tudom. De mi történt itt? Minden teljesen megváltozott.
- Tetszik? – kérdezte az anyja nagyon büszkén.
- Hát… Őszinte választ akarsz?
- Nem tetszik – sóhajtott az anyja lemondóan. – Sejtettem, de azért megkérdeztem, hátha mégis. Tudod, ahogy mindenki elkezdett építkezni itt, nekünk is muszáj volt kicsit hozzá toldani, felújítani. Szerintem szép lett. De ne aggódj a szobádhoz nem nyúltunk, csak újra festettük, de ugyanolyan színűre, mint volt.
A lány ettől megkönnyebbült kissé. Ezt nagyon nem szerette az anyjában: mindig ugyanannyit vagy többet is mutatni, mint a többiek, ha a szomszéd új autót vett, neki is kellett egy, ha partit adott valaki, utána való héten ő is. Eléggé felszínesnek tartotta ezt a dolgot, és őt sosem érdekelték az ilyenek. De hát az anyja ilyen volt. És nem ez volt az egyetlen dolog, amit nem szeretett benne.
Ahogy beléptek a házba a lánynak tátva maradt a szája, ennyi pompa és fényűzés még egy palotában is sok lett volna.
- Én terveztem meg az egészet, és én rendeztem be – mondta az anyja büszkén, és körbevezette a lányát.
Amelia sejtette, hogy mindez pótcselekvés volt anyja számára amiatt, hogy a férje már nem szerette. A nő ezzel lefoglalta magát, és nem kellett a gondjaira figyelnie. Régebben is ez volt, ha valami problémája volt, elment vásárolni, és nem foglalkozott a megoldandó dolgokkal, de a lánynak úgy tűnt, hogy egyre nagyobb a baj.
Amikor anyja végzett a „tárlatvezetéssel”, a lány felment a szobájába. Megkönnyebbült sóhajjal fogadta, hogy anyja tényleg kihagyta a felújításból az ő szobáját, minden úgy volt, ahogy négy évvel korábban hagyta. Mármint nem is hagyta, hanem hagyatták vele. A szobájának a látványa eszébe juttatott mindent, minden rosszat, ami történt vele, és visszatértek a régi érzések, megint haragudott a szüleire, amiért elküldték egy másik országba tanulni, és mindezt azért, mert egy olyan fiúba lett szerelmes, aki nem tetszett a szüleinek, és akitől amúgy nem tudták eltiltani, mert minden tiltás ellenére mindig találkoztak, így a szülei ezt a megoldást választották. Egy jó hírű külföldi magániskolába küldték, hogy ott fejezze be a középiskolát. Nyaranta sem jöhetett vissza, a szülei mentek hozzá látogatóba. És most haragudott a fiúra is, mert hiába küldött neki naponta levelet, egyre sem válaszolt. Pedig megígérte, hogy fog, de mégsem tette. Amelia azt hitte, hogy már régen elfelejtette őt, de most, ahogy a szobájában állt, ahova a srác régebben sokszor beszökött hozzá, minden eszébe jutott, és minden újból fájt neki. El is határozta, hogy hamarosan az egész szobát átrendezi, más bútorokat vesz bele és más színűre festi a falakat, de abban biztos volt, hogy nem fogja anyjára hagyni a dolgot, nem akarta, hogy a szobája úgy nézzen ki, mint a ház többi része.
Vett egy kellemes fürdőt, és úgy döntött elmegy sétálni, felfedezi kicsit újból a helyet, ahol élt, és ezután is élni fog.
Anyja szó nélkül elengedte, amin Amelia meglepődött kicsit, hisz régebben mindenhez engedélyt kellett kérnie, az iskolában pedig minden percük be volt osztva, és nem gondolta, hogy a 18. születésnapja után ez máshogy lesz, de úgy tűnik, hogy az anyját nagyon lefoglalták a saját dolgai, és ennek a lány kifejezetten örült.
Ahogy kilépett a kapun jó érzés öntötte el, hiába hogy a házak megváltoztak, az utcát szegélyező fák szerencsére nem, így ismerős volt minden. A part felé vette az irányt, már nagyon hiányzott neki a tenger illata és a hullámok hangja. A megszokott úton ment végig, de semmi sem volt olyan, mint amilyenre emlékezett. A hangulatos éttermek helyét menő klubok vették át, a kis boltok helyén pedig a legnagyobb nevű divattervezők butikjai nyíltak. A lánynak tetszett az új környezet, csak azt sajnálta, hogy a régi meghitt helyek már nincsenek meg. De a part nem változott semmit, ugyanolyan gyönyörű volt, mint a lány emlékeiben, és ugyanolyan nyüzsgő, mint évekkel korábban.
Amelia lassan végigjáratta a szemét kedvenc partszakaszán, de nem ismert fel senkit, rájött, hogy a négy év alatt, amíg távol volt nem csak ő változott, hanem mindenki más is. Mikor elment még mindannyian gyerekek voltak, most meg szinte felnőttek. Lesétált a vízhez, nézte a szörfösöket, és elözönlötték az emlékek. Minden emlékképben szerepelt egy fiú. Egy zöld szemű, sötétszőke hajú, mosolygós fiú, aki csodálattal nézett rá, és mindig ott volt, amikor a lánynak szüksége volt rá. De négy éve nem tud semmit arról a fiúról. Megpróbálta elképzelni milyen lehet most, de nem tudta, és ez kicsit elszomorította. Most megint mindenre emlékezett, mindenre, amiről azt hitte, hogy már rég elfelejtette, és most jobban fájt neki hogy a fiú nem válaszolt egy levelére sem, mint azelőtt bármikor. Úgy érezte jobban tette volna, ha nem tér haza, de már nagyon vágyott visszatérni, hiányoztak neki a régi barátok, és hiányzott neki a fiú. Meg akarta tudni, hogy miért nem válaszolt neki soha. Úgy döntött megkeresi a házat ahol lakott.
Rövid séta után befordult az ismerős utcába, és földbe gyökerezett a lába. Az utca már egyáltalán nem volt ismerős. A házak helyén egy bevásárlóközpont épült. A lány több embert is megkérdezett, de az tényleg az az utca volt, amit ő keresett. Csalódottan indult vissza a partra, nem tudta mi tévő legyen. Az anyját biztos nem kérdezi meg, hogy tudja-e hova költözött a fiú, a végén még képes, és megint elküldi valahova. Nem volt meg a ház ahol lakott, nem voltak meg a helyek ahova együtt jártak. Csak egyetlen hely volt ahol remélhette a felbukkanását, a tengerpart.
- És ha másik városba költözött? Lehet, hogy soha többé nem találom meg. – elgondolkozva sétált.
- Amelia! – hallotta a háta mögül, és megpördült.
- Ashley? – kérdezte bizonytalanul.
- Igen, én vagyok – válaszolta a lány – Ezer éve nem láttalak!
- Annyira örülök neked! – mondta a lány őszintén. – Külföldre kellett mennem iskolába, apámék elküldtek, és nyáron sem engedtek haza.
- El sem tudtuk képzelni hova tűntél.
- Szerencsére most már itt vagyok. De itt minden megváltozott.
- Hát igen, de nagyon jó lett, elit környékké vált a városnak ez a része, és szuper új helyek vannak. Gyere, most megyek találkozni a lányokkal, biztos örülni fognak neked. Nagyon más vagy.
- Azért annyira nem is.
- De igen! Lefogytál, sokkal rövidebb a hajad, szemüveged sincs már.
- Az még van, csak legtöbbször kontaktlencsét hordok.
- Na, mindegy, megváltoztál. Gyere, menjünk.
Ashley az egyik legújabb szórakozóhelyre vitte őt, ahol sok régi baráttal és ismerőssel találkozott, és nagyon sok új embert ismert meg. Jól érezte magát, és pár órán keresztül nem is gondolt a szomorúságára, mindaddig amíg…
- Tényleg hogy is hívták azt a fiút, Amelia? Akiért annyira odáig voltál, tudod?
- Dominic – mondta a lány halkan. Négy éve nem mondta ki a nevét. Ashley észrevette barátnője elszomorodását, így gyorsan másra terelte a szót. A lány megkönnyebbülten köszönte meg a barátnőjének a segítséget. Régebben Ashley volt a legjobb barátnője, és úgy gondolta, talán ez megint így lesz.
Később mikor hazafelé indultak Amelia megkérdezte a barátnőjét, mit tud a fiúról. A lány csak egy kis szünet után válaszolt.
- Miután eltűntél nagyon sokat járt oda hozzátok, de a szüleid nem mondták meg neki, hogy hova mentél, mindig csak annyit mondtak neki, hogy hagyja őket békén. Aztán egy idő után már nem járkált.
- De hát én minden nap írtam neki. Hónapokon keresztül küldözgettem a leveleket, de sosem válaszolt, viszont vissza sem lettek küldve, tehát akkor meg kellett, hogy kapja.
- Biztos, hogy nem kapta meg, engem is kérdezgetett, hogy mit tudok rólad, de hát én sem tudtam semmit. Tényleg, miért nem írtál nekem?
- Ne haragudj, de azokat a leveleket is alig tudtam kicsempészni a suliból, nem engedték volna, hogy írjak, csak titokban tudtam feladni. Internet pedig az elején még nem volt,  utána meg nem tudtam, hogy milyen e-mail címre írhatnék.
- Igazad van, ne haragudj.
- És utána mit csinált?
- Nem tudom pontosan. Egyre kevesebbet láttuk, rossz társaságba keveredett, úgy hallottam több balhéja is volt, aztán már nem is hallottam róla, gondolom elköltöztek.
- Az biztos, el akartam menni hozzá, de már nincs meg a házuk.
- Igen, a bevásárlóközpont. Sajnálom Amelia. Miatta küldtek el a szüleid? – a kérdezett csak bólintott. - Sejtettem – folytatta Ashley. – Próbáld meg elfelejteni, már egy éve nem hallottam róla semmit.
- Majd megpróbálom. De nem lesz könnyű.
- Segítek, ha akarod.
A következő napokban sokat mászkáltak együtt a városban, Ashley megmutatta az új helyeket a lánynak, és mesélt az elmúlt négy év történéseiről, Amelia érdeklődve hallgatta.
Hetekkel később már több új barátra is szert tett, de valami még így is hiányzott neki ahhoz, hogy teljesen jól érezze magát. Sokszor járkált egyedül a városban, olyan helyeket keresett fel ahol azelőtt sosem járt. Erről csak Ashleynek mesélt, ő volt az egyetlen, akivel igazán jóban tudott lenni.
Egyik alkalommal, mikor egy bárban ült és iszogatott, úgy érezte, hogy valaki nézi. Odapillantott és egy ismerős szempárt látott, de egy pillanattal később már nem látta sehol. Azt hitte, csak képzelődik, de már nem érezte ott jól magát, így hazafelé indult.
- Ashley azt mondta, hogy egy éve nem hallottak róla semmit – gondolta magában. – Nem lehetett ő. És ha mégis ő volt? Akkor odajött volna hozzám, - bizonygatta a lány saját magának - biztos odajött volna. – teljesen kétségbe volt esve. Úgy érezte képtelen lesz kiverni a fejéből, pedig már alig emlékezett az arcára. A szemeire, az orrára, a szájára tisztán emlékezett, de az arcát egészben nem tudta felidézni. Viszont emlékezett minden érintésre, csókra, ölelésre, és minden érzésre, amit a fiú keltett benne. És akkor, ott egyedül sétálva a tengerparton jobban hiányzott neki, mint valaha gondolta volna, bármit megadott volna azért, hogy vele lehessen. De nem lehetett, és rájött, hogy Ashleynek igaza volt, nem szenvedhet miatta, hisz lehet, hogy soha többé nem látja, nem szenvedhet élete végéig. De nem bírt nem rá gondolni és nem értette hogyan szeretheti ennyire azt a fiút, akit négy éve nem látott, és akit még szinte gyerekként szeretett meg. Habár a fiú akkor már nem is volt annyira gyerek, már majdnem 18 volt akkor, amikor ő még csak 14, a szüleinek ez volt a problémájuk a fiúval, meg persze az hogy nem volt egy kicsit sem gazdag. Amelia még jobban haragudott a szüleire, mint amikor elküldték. De nem tudott mit tenni.
Aznap éjszaka nem aludt jól, másnap fáradtan ébredt. Ahogy az utcákat rótta úgy érezte, nem tartozik oda, nem tudta hova tartozik, egyre inkább elveszettnek érezte magát. Amíg az iskolába járt addig legalább megmondták, hogy mikor mit csináljon, tanulnia kellett, és ez lefoglalta, most azonban amíg még nem járt főiskolára nagyon sok szabadideje volt, és sokat volt egyedül. Egyetlen hely volt ahol jól érezte magát, és ez a tengerpart volt. Szinte minden idejét a parton töltötte, olvasott és az embereket figyelte. És elhatározta, hogy megtanul szörfözni. Talált egy srácot, aki elvállalta, hogy tanítgatja. Az elején elég rosszul ment neki, de aztán belejött, és egész jól elboldogult egyedül is.
Egyik nap pont a vízen volt, mikor egy túl nagy hullám leborította a deszkájáról, és beverte a fejét. Egy erős kéz nyúlt érte, kihúzta a vízből, és kivitte a partra.
- Jól vagy? – kérdezte a srác.
- Igen – mondta halkan a lány. A sós víz csípte a szemét, alig látott valamit, de valahogy ismerős volt a srác érintése. Mikor kicsit kitisztult a látása, felismerte a srácban a fiút, akit annyira hiányolt.
- Dom – nyögte halkan. A srác meglepettnek tűnt, majd jobban megnézte a lányt.
- Amy – a felismerés fájdalmasan hatott rá.

A srác egy bárban ült és iszogatott. A haverjai most nem voltak vele, és nem is nagyon bánta. Nem akart megint hülyeséget csinálni, nem akart újra oda kerülni, ahonnan pár hónapja jött ki, és ahol majdnem egy évet töltött. De a haverjai nem engedték, hogy jobb legyen. Ezért inkább minden este ivott, így legalább a haverok békén hagyták.
Ahogy ott üldögélt, és nézelődött megpillantott egy régről ismerős arcot, de azt hitte csak a képzelete játszik vele, mert már túl sokat ivott, így inkább haza indult. De az emlékeit nem hagyhatta a háta mögött. Az arc, amit látott nagyon hasonlított arra a lányra, akit régen szeretett, de aki eltűnt az életéből, szinte szó nélkül. Már nagyon régen gondolt rá utoljára, és most meglepte, hogy milyen élénken él benne minden, ami a lánnyal kapcsolatos. Szerette régen, ebben biztos volt. De amikor lelépett akkor megharagudott rá, először csak szomorú volt, aztán haragos, és végül megutálta. Őt okolta mindenért, ami azóta vele történt. Hogy elkeseredettségében először inni kezdett, aztán engedte, hogy a haverjai belerángassák mindenbe, amibe csak kedvük volt, és nem érdekelte, hogy mi lesz vele. Aztán egyszer elkapták. És ő ezért is a lányt okolta. Aztán ahogy sok ideje volt gondolkodni rájött, hogy saját magának köszönhet mindet, de a lányra még mindig haragudott. Megígérte, hogy írni fog neki, de ő egyetlen levelet sem kapott. Ha tudta volna, hogy hova írjon megtette volna, de nem tudta hova küldték a lányt a szülei, ő pedig nem írt neki, és ettől a fiú teljesen kiborult. De amikor meglátta őt - vagy egy lányt, aki nagyon hasonlított rá – csak azt érezte, hogy mennyire hiányzott, és hiányzik neki még mindig, és ettől dühös lett. Hogy hathatnak még mindig így rá az emlékek? Az emlékek egy lányról, akit négy éve nem látott. A falhoz vágta a kezében tartott üveget, a csattanás kissé magához térítette. Nem akart többet gondolkozni, hazament és lefeküdt aludni. Reggel fejfájással ébredt, de már megszokta. Bevett egy fájdalomcsillapítót, és elment dolgozni. Nem keresett sokat, és a haverjai mindig mondták neki, hogy minek strapálja magát, de úgy érezte ezzel kicsit közelebb került a normális élethez.
Munka után mindig összejöttek a haverokkal, ittak és beszélgettek. De aznap nem akart a haverjaival lenni, és a következő napokban sem vágyott a társaságukra, de nem mindig tudott kibújni alóla, mert azért jó volt tartozni valahova.
Attól az estétől, amikor újra eszébe jutott a lány, többet járt azon a környéken ahol a lány szüleinek háza volt, de nem remélte, hogy összefut vele.
Szörfözni továbbra is arra a partszakaszra járt, ahova hosszú évek óta.
Egyik nap észrevette, ahogy egy lány leesik a deszkájáról, és nem bukkan fel a víz alól. Gyorsan odaúszott és kihúzta a partra.
- Jól vagy? – kérdezte tőle.
- Igen – válaszolta a lány és kinyitotta a szemét. Csak nézték egymást, a srác agyán emlékképek cikáztak keresztül, nem tudta a lány felismeri-e. Egyáltalán emlékszik-e még rá.
- Dom – mondta a lány olyan halkan, hogy a srác alig hallotta, de már biztos volt benne hogy ez a lány ugyanaz, akivel hetek óta minden éjjel álmodik.
- Amy – az emlékekkel együtt felszínre tört a fájdalom is, amit a lány elvesztése okozott neki. – Tényleg te vagy?
- Én vagyok. Azt hittem soha többé nem látlak.
- De hát te nem írtál.
- Minden nap írtam neked, és mindig ellógtam, hogy fel tudjam adni a leveleket.
- Egyet sem kaptam, a szüleid pedig azt mondták, hogy jobb is, hogy nem tudom hol vagy.
- Ha rólad kérdeztem sosem válaszoltak.
Hirtelen mindketten elhallgattak, és csak nézték egymást. Mindketten még ezer kérdést és választ fogalmaztak meg magukban, de már nem tudtak szólni, csak ültek egymás mellett és nézték a tengert. Néha lopva egymásra pillantottak és meglepődve vették észre a változásokat a másikon.
A srác alig bírta levenni a szemét a lányról, akit négy éve látott utoljára. Már akkor is gyönyörű volt, érettebb a koránál, de mostanra nő lett, és Dominic tökéletesnek látta most is. A szemei kicsit világosabbak lettek, már nem volt annyira sötétbarna, hogy alig lehessen látni a lány pupilláját, arany barnára világosodott. A haja ugyanolyan napszítta volt, mint régebben, amikor minden napot a parton töltöttek, és a srác sejtette, hogy Amy most is ezt teszi. Csak nézte a lányt, és lassan elmosolyodott.

A lány szótlanul ült a srác mellett, és egymást kergették a gondolatai, nem értette hogyan nem kapta meg a leveleket a fiú, de azt már értette, hogy miért nem válaszolt neki soha. És most ott ült mellette, csak pár centi választotta el őket egymástól, és ő nem tudta mit tegyen. Legszívesebben a srác vállára hajtotta volna a fejét, mint régen oly sokszor, de nem merte megtenni. Nem tudhatta, hogy a srác mit érez, mit gondol, és négy év alatt annyi minden történhetett, hogy lehet, hogy a fiú már mást szeret. Észrevette, hogy Dominic őt nézi, odafordult és viszonozta a fiú pillantását. A szemei semmit sem változtak, de az arca markánsabb lett, a borostái pedig erősebbek. A lány érezte, hogy az utóbbi négy év alatt sok minden történt, nem tudta mi, de azt érezte, hogy a fiú nem boldog, és félt, hogy miatta nem az. De akkor meglátta a srác mosolyát, és minden mást elfelejtett, az a mosoly semmit sem változott.
- Van kedved sétálni? – kérdezte a lány.
- Menjünk.
Órákon keresztül sétálgattak a parton, de nem beszélgettek, csak élvezték, hogy ott vannak egymás mellett. Közben a nap is lement, és a lány fázni kezdett.
- Haza kéne menned felöltözni, nehogy megfázz – szólt a srác.
- Igazad van, tényleg lehűlt a levegő. – A lány úgy érezte, mintha az elmúlt négy év meg sem történt volna, a fiú ugyanúgy aggódott érte és törődött vele.
Dominic elkísérte a lány az utcájukig, de a sarkon megtorpant.
- Azt hiszem jobb, ha csak idáig kísérlek – mondta.
- Van valami dolgod ma este? – kérdezte a lány, és ezzel kicsit meglepte a fiút.
- Nem igazán. Miért?
- Szeretnék veled lenni. Esetleg te is átöltözhetnél, és elmehetnénk valahova.
- Hát, ha én most haza mennék átöltözni, akkor elég sokára érnék vissza. El kellett költöznünk, és a környéken nem volt olyan ház, amit meg tudtunk volna venni.
- Akkor várj meg, és elmegyünk együtt. Mit szólsz?
- Rendben. De siess! – emlékezett még, hogy Amy néha milyen sokáig készülődik.
- Tíz perc és itt vagyok – mondta a lány és sugárzott a boldogságtól. Futva indult a ház felé.

            A srác nézte, ahogy a lány beszalad a kapun, és tele volt jó érzésekkel. Amy itt van, és vele akar lenni. Olyan volt minden, mintha csak néhány napja találkoztak volna utoljára, mintha minden rendben lenne. De tudta, hogy semmi nincs rendben. A lány nem tudta, hogy miket csinált ő az elmúlt négy évben, nem tudta, hogy börtönben is volt, ahogy azt sem, hogy néha még most is elvállal egy-két dolgot a haverjaival, olyan dolgokat, amikért megütheti a bokáját. Arra gondolt, az lenne a legjobb, ha azonnal lelépne. Amy még nem tudja, hol lakik, ha ő nem keresné, a lány nem találná meg őt. Talán így lenne a legjobb. Megkímélné magát attól, hogy megint fájjon a lány elvesztése, hogy amikor megtudja, hogy milyen emberé vált, akkor megint elhagyja őt. De nem tudott megmozdulni, nem volt képes otthagyni a lehetőséget, hogy perceken belül megint vele lehessen, így hát maradt. Úgy érezte meg fogja még ezt bánni, de nem érdekelte semmi, csak hogy megint Amyvel lehet.
Amikor a lány kilépett a kapun, Dominic minden aggodalma elszállt. Amy odaszaladt hozzá, rámosolygott, és szó nélkül elindultak egymás mellett. Elég sokat sétáltak, mikor a srác hirtelen megtorpant.
- Már nem anyámmal lakom, hanem az egyik haverommal.
- Az tök jó. – A lány nem értette, hogy miért vág olyan aggódó arcot a srác.
- Annyira azért nem. Rosszabb, mint ahol régen laktam.
- Tudod, hogy ez engem nem érdekel.
- Reméltem, hogy még mindig így van, de azért fel akartalak készíteni.
Mikor befordultak a következő sarkon, egy elég rossz környékre értek. Dominic lopva figyelte a lány reakcióját. Amy egy pillanatra megtorpant, de egyből utána indult is tovább. Egy szépen rendben tartott ház előtt álltak meg, a lányon látszott, hogy meglepődik. A kertben két autó állt, nem túl jó állapotban.
- A haverommal néha elvállalunk egy-egy autót, szeretek szerelgetni.
Közben bementek a házba, ami nem volt nagy, de kényelmesen el lehetett férni.
- Úgy látom Brian nincs itthon. Ülj le, gyorsan lezuhanyozom és átöltözöm.
- De nehogy tovább tartson, mint nekem.
A fiú mosolyogva ment be a szobájába, majd a fürdőszobába.